Október 7-én Bécsben játszott az egyik legjobb európai rock- és koncertzenekar, az antwerpeni dEUS. Mi ugyan nem voltunk ott, de hátha a figyelmetlen olvasónak úgy tűnik az első mondatból, és elolvassa ezt a megkésett lemezkritikát.2008. 10. 11.
Október 7-én Bécsben játszott az egyik legjobb európai rock- és koncertzenekar, az antwerpeni dEUS. Mi ugyan nem voltunk ott, de hátha a figyelmetlen olvasónak úgy tűnik az első mondatból, és elolvassa ezt a megkésett lemezkritikát.
Mikor néhány éve a dEUS a Sziget nagyszínpadán játszott a Radiohead előtt (a közéjük súvasztott Heaven Street Seven nem számít, addig mindenki elment sörözni vagy a Gecizők-koncertre), több ismerősöm lett azonnal és visszafordíthatatlanul rajongó, bár egyetlen hangot nem hallott tőlük korábban. Lehengerlően kurva jó koncert volt, hihetetlen hangulattal, a gitárral hanyatteső Tom Barmannél hitelesebb rakenroll-figura pedig legfeljebb Iggy Pop néhány nappal később. Az akkor bemutatott lemez, a Pocket Revolutions tökéletesen folytatta a megelőző The Ideal Crash c. lemez hangzás- és szövegvilágát. Élőben is annyira energikusnak jött le ez a zene, annyira megmutatta, mi mindent lehet a zajos, mocskos, durvulós gitárokkal csinálni beindulásban, hogy az ember fenntartások nélkül emelt kalapot, és határozta el, hogy mostantól mindent meghallgat, amit kiadnak. Azok a gyönyörű Velvet Undergroundos durvulások, gerjedések, tekerések, ahogy egyre több gitárt húznak be és egyre jobban elszáll, azok a szép Tom Waits-es megoldások néha az énekben és a disszonanciákban... komolyan, hallgassatok dEUS-t, nagyon megéri.
Megéri egyébként hallgatni a Vantage Point című új lemezt is, csak nem pont ugyanazokért a dolgokért. Könnyű lenne ezt úgy érteni, hogy ááá, értem, szóval nem olyan jó, mint az eddigiek, csak nem akarjuk ezt kerek perec megmondani. Nos, nem ez a helyzet igazából, inkább az, hogy a Vantage Point nem olyan lemez, amit az ember egyszer meghallgat, és utána egy hónapig csak azt (mint az előző három lemeznél), nem olyan, ami azonnal és kérdés nélkül meggyőz. Mi sem bizonyítja ezt ékesebben, mint hogy én is hallgatom már az áprilisi megjelenés előtt óta, és csak most tudom rendesen összeszedni, mi is a jó és mi is a szerintem kevésbé jó benne. Aki a Velvetes gitárokra és a káoszra vár, annak ez megspórolhat egy kiábrándulást; de azért érdemes adni még esélyeket, mert a Vantage Point meghálálja.
Olyan ez a lemez, mint a címe is mondja: a zenekar új nézőpontot választ rajta. Nem az eddigi klasszikus, erős-erősítős, gitár- és szólamhalmozó rockzenét kapjuk rajta, amit eddig, hanem minden egy kicsit más. Minden egy kicsit jobban szól, és minden egy kicsit lagymatagabb, legalábbis ez az én benyomásom még mindig. A gitár- és egyéb hangokban kevésbé látom azt a számomra nagyon kedves elnagyolt, talán direkt lerontott minőséget, ami annak idején az In a Bar-t akkora kedvencemmé tette, és még a Pocket Revolutions beindulásaiban is meghallani véltem. Itt nincs beindulás, és ezért gondolom én, hogy nem arról van szó, hogy Barmanék (akik most először ugyanazzal a felállással vettek fel egy lemezt, mint az előzőt) fáradtak, és nincs ötletük -- arról van szó, hogy ez a visszafogottság, meggondoltság másféle zenét eredményez, mint a gitárral hanyatt esőst, amit meg kell hallgatni rendesen, mert különben csak annyit lát belőle az egyszeri hallgató, hogy de hát nincs zúzás a dal végén öt gitárral és belejátszott disszonanciákkal. Vannak helyette visszhangok, sok játék a téreffektekkel, kevésbé a dallamokkal. Az egyetlen igazán 'dEUS-os' motívumot az 'Eternal Woman'-ben találtam, a refrénben gitárral odapötyögött dallamot tényleg felismerni kilométerekről. A többit nem.
A dalok nagy része ennek megfelelően máshogy szerkeszt, mint eddig, amit megszoktunk, és ezért hagy maga után valamilyen hiányérzetet. Később bemászik a fejünkbe az is, de marad az érzés, hogy a tulajdonképpen jól és szigorúan összeálló verze-témák után túl sokszor jön szellős, sehová sem tartó, szétszóródó refrén (rögtön a nyitó 'When She Comes Down'-ban, de említhetjük a 'Favourite Game'-et, a 'Smokers Reflect'-et is), amikor a 'Slow'-ban mondjuk teljesen jól meg tudják oldani a refrént feltétlen témaváltás és dinamikai erősítés nélkül, és az jó. A lemez eleje az erősebb ebből a szempontból, ott van az 'Oh Your God' furcsább, nem egyértelműen négynegyedes dobra épített témája, ami nagyon faszán megy előre, és nem is hibázik; ott az 'Eternal Woman' kedves bensőségessége, aztán a 'Slow' basszustémája, a kórusok a refrénben. A mérleg másik serpenyőjében viszont ott a 'When She Comes Down' erőtlen refrénje, ami nyitódalnál szerintem különösen nagy baj; a 'Favourite Game' bármennyire is jó harapós gitárhangokat tesz be, valahogy túlbonyolít, és állandóan visszarántja magát ott, ahol már indulnia kellene. Lehet, hogy épp ez a lényeg, hogy ne induljon minden ugyanúgy, mint eddig, és ahogy egy zenész barátom mondta régen, "nem szar az, csak másmilyen". De én nem látom a célját, nekem ez sokadik hallgatásra sem áll össze a külön motívumokból-témákból egy egész dallá.
Ami pedig végleg lenyomja ez utóbbi serpenyőt, az a rettenetes 'The Architect', az első kimondottan rossz dEUS-szám, amit valaha hallottam. Nem a hülye téma a baj, nem a hülye szöveg, a hülye éneklés. Ez egy egészen megmagyarázhatatlan dal, és fel sem tudom fogni, miért, hogyan írtak egy ilyet, és egyáltalán. Ez egy antisláger akarna lenni, ironikusan, parodisztikusan elbaszott témákkal, billentyű-gitárhangokkal (azért is csináltak hozzá videót)? Ezt én nem értem, és innentől a lemez ugyanerre megy, a lecsúszó, kisikló témák, hangszerelések felé. Az 'Is a Robot' és a 'Smokers Reflect' még épp megtartják magukat (bár az utóbbiban, az 'Eternal Woman'-nel együtt, jól látszik, mekkora a változás még a csendes-bensőséges vonalon is a 'Little Arithmetics'- vagy a 'Serpentine'-féle csendes dalokhoz képest), de a záró két szám már azt sem, jó közepesek, és egyáltalán nem 'csak azért', mert mások, mint amilyet a dEUS eddig csinált. Nem ahhoz képest erőtlenek: mindenhez képest azok. Menj vissza az 'Oh Your God'-hoz, a 'Slow'-hoz, és az 'Eternal Woman'-hez, és nagyon egyértelmű lesz a különbség. Ezek a csúcspontok, utóbbiban még egy kis játék is van a refrénben, ahogy a földöntúli női vokál lebetűzi az "E-T-E-R-N-A-L" szót, ezzel elérve azt a hatást, hogy valóban a dal beszélőjén-beszélésén nagyon kívül kerül, elválik, és (pláne, mivel női hang) valami archetipikusan-sztereotipikusan-esszenciálisan nőit jelenít meg nagyon frappánsan. Ezt a három csúcspontot meghallgatva jutok arra a meggyőződésre, hogy valóban nem rossz lemez ez; csak hát másmilyen.
Ha egyébként valaki kíváncsi, a bécsi koncert setlistje ez volt:
Slow
Stop-Start Nature
Instant Street
Fell off the Floor, Man
If You Don't Get What You Want
Theme from Turnpike
The Architect
Favorite Game
Pocket Revolution
Nothing Really Ends
Bad Timing
Dark Sets In
Morticiachair
Suds & Soda
---
When She Comes Down
Smokers Reflect
Serpentine
Roses
Nem voltunk ott, de azt hiszem, ha ott lettünk volna, ez a zárás azért minden bizonnyal meggyőz. Tessék hallgatni a Vantage Pointot, és eldönteni mindenkinek magának, akkor ez most jó vagy nem.
Linkek:
dEUS hivatalos (nagyon fancy)
131975