2008. 07. 29.
"If you don't give my football back/I'm gonna get my dad on you" -- szólt a dal, a ClusterOne pedig nem játssza a gonosz szomszéd szerepét és szépen visszadobja a focilabdát a kisfiúnak, aki második lemezével eleve lehetetlen küldetést próbál sikerrel abszolválni.
"Ha nem adod vissza a focilabdámat/hívom a sittről az apámat" -- valahogy így kezdődött Jim Noir legnagyobb slágerének öcsém által elővezetett interpretációja. Az 'Eanie Meany' két éve, a németországi vébé alatt ette be magát kitörölhetetlenül a hozzám hasonló labdafetisiszták hallójárataiba, egy ismert sportszergyártó cég (mondjuk ki nyíltan, az Adidas) hirdetése révén. Azt, hogy a számhoz tartozik egy lemez is, már jóval kevesebben tudták, pedig a 2005-ös Tower of Love szeretni való barkácsalbuma az év leghangulatosabb produkciói közé tartozott a maga hatvanas éveket idéző dallamorgiájával. Noir (leplezzük le: eredeti nevén Alan Roberts) tehát kiélvezte a maga 15 perc hírnevét, minden adott volt az "egy dalból élek éveken keresztül"-misszió sikeres végrehajtásához, ő azonban másképp gondolta; legalábbis erre utal az idén megjelent második, cím nélküli nagylemeze.
Szar lehet úgy életművet építeni, hogy az ember tudja, a legnagyobb dobás már a háta mögött van. Nincs mit szépíteni a dolgon: esélytelen, hogy Noir valaha nagyobb slágert írjon a bevezetőben említett dalnál, ha ezer évig próbálkozhatna, akkor sem. Ez nyilván sokakat elkeserítene, de főszereplőnket keményebb fából faragtál annál, hogy ilyen könnyen feladja. Különben is, a Tower of Love egyáltalán nem mondható egyszámos lemeznek, tulajdonképpen tele volt potenciális, dúdolható slágerekkel, csak hát az 'Eanie Meany' nem ismert kegyelmet. A srácban pedig, úgy látszik, maradt elég patron a második próbálkozáshoz is, mert az új lemez szinte elejétől a végéig ugyanazt a fantáziadús hangszerelésű, elszállós popzenét tartalmazza, mint elődje. A különbség csupán annyi, hogy a pszichedéliára ezúttal kicsivel nagyobb hangsúly került, illetve több a kísérletezgetés, ha lehet, még eklektikusabb lett Noir zenéje. Mondjuk a vokóderes elektro-pop nyugodtan kimaradhatott volna, mert ugyan nagyon szeretjük azt is, de ide -- valljuk be -- egyáltalán nem illik (a 'Day By Day By Day' még csak-csak elmegy, de az 'All Right' már túlzás, ráadásul pont kislemezdal). A műfaji stílusgyakorlatok dacára az album kiemelkedő pillanatai ezúttal is a profin hangszerelt, repetitív dallamokra és butuska szövegekre épülő szerzemények, például rögtön a nyitó, egyperces 'Welcome Commander Jameson', ami annyira fülbemászó, hogy maga Noir sem tudja kiverni a fejéből: a lemez vége felé, a 'Welcome CJ' során be is vallja ("Welcome to Commander J -- It's in my head now and it won't go away"), aztán maga az eredeti dallam is felbukkan pár vokáltéma erejéig. Egyébként tényleg nagyon hülye szövegek jönnek elő néha, de valahogy Noir esetében ezt is lehet szeretni -- mondjuk a 'Good Old Vinyl' hanghordozókon való parttalan lamentálása azért néha arcpirítóan gagyi, de a dallam elviszi a hátán az egészet.
A dallam elviszi a hátán az egész lemezt is. Egy 'Don't You Worry' vagy egy 'What U Gonna Do' (utóbbi az előző albumon szereplő 'My Patch' kvázi testvérdarabja) hallatán az ember hajlamos mindent megbocsátani. Még azt is, hogy az egésznek semmi értelme. Mert nincs; az a szép az egészben, hogy adott egy álmodozó tekintetű zenész, aki egymaga (mert mindent ő csinál, csak koncerten kísérik zenésztársak) próbálja visszaidézni annak a rég letűnt kornak a hangulatát, amikor egy jó dallam minden kincsnél többet ért. Általában sikerül.
Linkek:
Jim Noir hivatalos
Jim Noir MySpace
131975