Ti viszont jobban teszitek, ha törés helyett hallgatjátok ma este, és megtudjátok, mi a rocktörténet legkúlabb száma. És ezzel még nincs vége a Popművészet Velvet-sorozatának.2008. 02. 01.
Ti viszont jobban teszitek, ha törés helyett hallgatjátok ma este, és megtudjátok, mi a rocktörténet legkúlabb száma. És ezzel még nincs vége a Popművészet Velvet-sorozatának.
A Popművészet mai adásában ismét egy szinte kultikus lemezről fogunk beszélgetni Kádár Györggyel a Fúzió Rádióban, bár ezúttal a 'kultikus' jelző sokszor (konkrétan) a 'szar' jelzővel is párosul. Ha a Loaded c. lemezt említjük, sok Velvet-buzi felhorkan, és azt mondja, az már nem is igazi Velvet, akkor már Lou Reed is kiszállt -- nos, mire megjelent, tényleg kiszállt, de azért még ott volt a felvételeken, sőt, a nagy részét ő írta. És az égadta világon semmi nincs, amitől ez a lemez ne lenne tökigazi Velvet. Jól van, hát John Cale már nem volt, de hát John Cale már az előző lemezen sem volt. Jól van, nem volt Moe Tucker sem, mert épp terhes volt (egyébként van olyan kiadása a Loaded-nek, amihez hozzátettek egy-két demót, amin még Moe is megjelenik, többek közt egy 'I'm Sticking with You'-felvételt); de azt a fajta legóember-dobolást, amit ő csinált (és amit mostanában Meg White vitt világsikerre), nem volt nagy cucc valaki másnak (konkrétan Doug Yule-nak) reprodukálni. A Loaded egyszerűen csak másféle, mint az előző Velvet-lemezek; de hát mind a három előző Velvet-lemez is egészen másféle, mint az előzőek voltak.
A Popművészet előző három adásában beszéltünk erről a megelőző három lemezről, és félig-meddig történeti áttekintésünkben arra a konklúzióra jutottunk, hogy miután John Cale-től (és így a zenei kísérletezés elvadultabb ágaitól), valamint Andy Warholtól (és így a hülye művészkedéstől) megszabadultak, Lou Reed-ék megint visszatértek a viszonylag normális, viszonylag hagyományos struktúrájú dalok írásához. Nem mondhatni, hogy nem maradt bennük egy-két elszállt ötlet (két hete adtuk a 'Murder Mystery'-t, meg a Moe Tucker által énekelt 'After Hours'-t), de azért nagyrészt hagyományos, gitáros-énekes dolgokat csináltak, akár lazán pengetőseket ('Pale Blue Eyes', 'Some Kinda Love'), akár csattogós rakendrollokat ('Beginning to See the Light'). A Loaded tovább viszi mindkét irányt, mégis első ránézésre is sokkal dinamikusabb, húzósabb lemez, mint előtte bármelyik. És pontosan, ahogy az első három, ez is tökéletesen sajátos hangzással bír.
Az egész lemez viszont kicsit olyan, mintha állandóan meg akarna lepni, és nem slágerekkel, hanem meglepetésekkel lenne feltöltve (a hagyomány szerint azért Loaded a címe, mert a lemeztársaság kérésére egy olyan albumot kellett volna csinálniuk, ami 'loaded with hits', tele van slágerrel). A Pop, csajok, satöbbi egyik betétdalaként hallható 'Who Loves the Sun' rögtön kapcsolható a harmadik lemez újdonságához, Doug Yule-hoz (mert hogy ő énekel) meg a nagyjából harmonikus, több szólamú vokálokhoz. Ami viszont ezután jön, az színtiszta, őskúl Lou Reed: aki a 'Sweet Jane'-t, a világ legkúlabb számát nem ismeri, az először ássa el magát, aztán ássa ki, és este hallgassa meg a Popművészetben. Azért is feltétlenül ezt a verziót, mert akárhányszor adta elő Lou Reed szólóban is, így sosem tudta még egyszer elénekelni: az a sok idióta hajlítás, ritmustörés (vagy inkább a döngetően ritmikus alap tökéletesen figyelmen kívül hagyása az énekben), ami a stúdióverzióban van, soha, sehol nem gyűlt össze újra így. És akkor rögtön követi egy másik kultikus Velvet-szám, a 'Rock'n'Roll' (amiről többek közt zene-site-ot neveztek el a lelkes hallgatók) -- nekem sosem volt különösebben kedvencem, de ettől még központi.
A lemez első oldala (1970-ben vagyunk, ekkor a lemezeket még olyan fekete, törékeny dolgokon adták ki, amiknek két oldala volt, és ma már csak hi-fi fetisiszták és dídzsék használják) igazából tökéletesen hibátlan, talán csak a (Tori Amos által is feldolgozott) 'New Age' hangzásával vannak gondok, ami mintha kicsit szegényes, erőtlen lenne, furcsán hatnak benne a vokálok (Doug időnként túlságosan elengedte magát). Viszont az előtte álló 'Cool It Down' majdnem olyan kúl, mint a 'Sweet Jane', Lou Reed hallhatóan ugyanannak a szernek a hatása alatt énekel benne. Mind az öt szám ezen az A oldalon olyan, amilyet a Velvet Underground egyik előző lemezén sem hallottunk; és mégis, ötből legalább kettő hiperkúl, egy másik legalább kultikus, a maradék kettővel feldolgozásokban és kultfilmekben találkozhatunk. Nem rossz, nem rossz.
A B oldalon folytatódik mind a lendület, mind a hangzás hiányosságai. Itt foglal helyet továbbá a két lassabb szám is, az 'I Found a Reason' és az 'Oh! Sweet Nuthin'' (utóbbi a zárószám, amit a nyitóhoz hasonlóan Yule énekel). Van abban valami, hogy ez az oldal gyengébb kissé -- mindaddig, amíg nem hallgatjuk sokat. Akárcsak a konstruktivista irodalomtudomány, a 'Lonesome Cowboy Bill' abszurd country-hülyéskedése is titokzatos módon jó lesz a sokadik hallgatás után. Egészen érdekes az a viszony, ami az A és B oldal közt fennáll -- az A oldal azonnali hatású, míg a B-re várni kell. Ki tudja, nem ez az összhatás vezette-e kedvenc Szétküldött Arcú Rocksztárunkat arra, hogy ott is hagyja az egészet még a lemez megjelenése előtt, és lelépjen szólókarriert csinálni, tarsolyában néhány ekkor még ki nem adott Velvet-számmal (amik az első két szólólemezén jelennek majd meg).
Ma este 6-tól a Fúzió Rádióban tehát arról lesz szó, miért és hogyan jó a Loaded, úgy is, mint Velvet Underground-lemez, és úgy is, mint a szólóba kifutó Lou Reed utolsó közösségi megmozdulása. Mindezt Lágymányoson az FM 93.5-ön, interneten meg az élő adás linkjére kattintva.
Fúzió Rádió Loaded Lou Reed Popművészet Velvet Underground
131975