2008. 10. 08.
Amióta nem dohányzom, sokkal több durva zenét hallgatok nagyon hangosan, és arra vágyom magamban, bár lehetne még hangosabb és még durvább. A metálhoz való viszonyomat pedig meglepetésszerűen az 1995-ös Paradise Lost-lemezen keresztül definiálom: most Serj Tankian szólójáról is ezen keresztül mondok véleményt.
Mint mindenki, gimis koromban én is sok metált hallgattam. Kezdtem (mint mindenki) a Metallicával (bár azt sosem értettem, miért olyan kurva jók azok a korai lemezek, az első Slayer sokkal jobb volt), aztán nyomultam befelé, és megvolt minden a Slayertől Chuck Schuldiner Death-én keresztül a lassabb, vészjósló iskoláig (korai Cathedral és egyebek). Máig az egyetlen hörgős lemez, amit meg tudok hallgatni, az Anathema Serenades c. bemutatkozó lemeze, ami tényleg gyönyörű. Na és persze a Black Sabbath, kimondottan a korai, Ozzy-s Sabbath, ami igazából minden jó metálban máig benne van, és máig a világ legjobb kemény zenéje. Az utóbbi tíz évben elengedtem a fülem mellett az egész színteret, és most sem épp átfogóan tértem vissza a metál hallgatásához, hanem mintegy ötletszerűen: kezdődött az egész néhány újabb Anathema-lemezzel, a System of a Down egyes albumaival, és a Szigetes koncert nyomán az emblematikus vonyító örmény, Serj Tankian Elect the Dead c. szólólemezénél ért (egyelőre) véget. De közben már egy ideje hallgatom a God Hates Us All-t is (így szeptember 11-e körül ez teljesen érthető). Mindez pedig azért érdekes, mert mind az Anathemából, mind Serj-ből azt szűrtem le, hogy sok mostani metál hangzásvilága, dalszerzése, stb. valami furcsa módon egyetlen 90-es évekbeli lemezhez megy vissza: a Paradise Lost életművében fontos lépcsőfoknak számító 1995-ös Draconian Times-hoz.
A Paradise Lost egyébként szintén elviselhetetlen lassú-hörgős zenekarként kezdte mégis ikonikussá vált első lemezével, majd folytatta a Gothic és a Shades of God doom-klasszikusokkal. Bármilyen szépen komponáltak is ezek a lemezek, csak nagyon ritkán tudja az ember meghallgatni őket -- ezen változtattak már az 1993-as Iconnal is, ahol a tempó kicsit begyorsult, Nick Holmes meg már nem a kötelező hörgést hozta, hanem az egyszerűbb James Hetfield-i iskola agresszív-indulatos kiabálós énekét. A 95-ös Draconian Times a belterjes doom felől a fasza popmetál (vagy "poposabb metál": egyáltalán nem a Linkin Park-féle puhapöcsű popmetálról van szó) felé tartó evolúciónak lett tehát a következő lépése, és egyben utolsó is, amennyiben a Paradise Lost lemezei innentől egyre unalmasabbak lettek, mígnem az ember abba nem hagyta a hallgatásukat (ők nem hagyták abba a készítésüket, sőt, máig évente nagyjából egyszer játszanak is Magyarországon, legutóbb most nyáron a ZP-ben, amire sajnos nem tudtam elmenni). A korai periódusban a Paradise Lost kimondottan 'igényes', technikás zenekarként volt ismert; az Icon táján a középtempóssá gyorsulás, nagyívű kompozíciók kerülése miatt sokan el is fordultak tőlük.
Ami kurvára röhejes. Hiszen a Paradise Lost metáljában ekkor éppen az volt a jó, hogy szépen megcsinált, korrekt zenét kaptál benne -- de nem túlbonyolított, hörgős tökölődést, mint az első három lemezen. A Draconian Times majdnem minden száma fülbemászik, húz, ide-oda hivatkozik (elég a 'Shades of God' c. számot említeni, ami saját utalás, vagy a 'Once Solemn'-t, ami olyan, mintha viccből punkban próbálnának eljátszani egy szerzeményüket -- a vicc az, hogy nem igazán sikerül, de még így is jó szám lesz belőle), anélkül, hogy leülne, megállna, benne tartaná, mint a posztmagyar, ahelyett, hogy csak beleverné a fejünkbe, hogy ezek a 3-4 perces dalok itt a dalszerzés és a produceri munka csodálatos teljesítményei. A Draconian Times tulajdonképpen semmiféle újítást nem mutat a szerkesztés terén: a több szólamra tervezett szólószerű témáktól visszamegy a verze-bridge-refrén (esetleg valamilyen betét) struktúrákhoz, és még a szólókat is mérsékeli benne a legendásan hosszú hajú Greg MacIntosh. Annak ellenére pedig, hogy a dob sosem hagyja el a középtempót, ráadásul sosem üt az egy--kettő--sor-végén-pörgetésnél sokkal bonyolultabbakat, azt olyan szép energiával, súlyozással csinálja, hogy még az egy-két sem lesz unalmas (doom-zenekarok ezt nagyon jól tudták, a korai Anathema vagy Cathedral is tökéletesen mutatja be -- csakhogy a kötelezően lassú és hörgős keretben, ami viszonylag kevés katarzisért felelős szerte a világon). Rögtön az első szám ('Enchantment') elején megkapjuk azt a gitárhangot és keverést, ami aztán a lemez védjegyévé válik: torzított, jól hallhatóan 'elektromos' hangzású gitárok, száraz, sok magassal, alatta pedig egy nagyon bika, vastag basszushang, ami a gitárhangból kiszűrt mélyeket úgy pótolja, hogy közben nem feltétlenül kell a gitártémákkal tartson. A szólókat és húzótémákat, -motívumokat játszó gitár emellett szarrá van visszhang-effektezve, és ez később is jól kijön a lemezen végig: ezek az emlékezetes, egyszerű, de a hangzással nagyon felturbózott témák meg az időnként már a kötelező metálos tompított grüdzsüdzsüzést is félretevő riffek olyan visszafogott lendületet tesznek a számok alá, amitől az egyáltalán nem gyors szerzemények lüktetése mégis sokkal durvábbnak hat (a 'Hallowed Land' vagy a 'Once Solemn' úgy bólogatósak, dinamikusak, hogy közben BMP-ben nézve egyáltalán nem 'gyorsak'). Az embernek az az érzése, metál helyett egy 'rockosabb' gitárhangzással, kicsit szabálytalanabbul tört ritmusokból építkező dobtémákkal ez már nem is metál lenne, hanem valami sokkal általánosabban vállalható zene. Kétségtelenül ez volt vele a bajuk egyes rajongóknak is annak idején.
Hogy jön ez a System of a Down énekesének, Serj Tankiannak Elect the Dead c. szólólemezéhez? Először is úgy, hogy azt meghallgatva az ember pont ugyanazt érzi: ez azért jó, mert bár jól hallhatóan jól ki van találva, meg van írva, meg van csinálva, ez csak néha válik idegesítővé -- legtöbbször az a benyomás, hogy a System of a Down idegesítő hülyeségei (túl sok téma, túl sok váltás, hülye témák, hülye váltások, funkciótlan betétek, stb.) nagyrészt hiányoznak, tehát 'igényes', de mégsem túlspilázott. Serj állítása szerint majdnem mindent zongorán és akusztikus gitáron írt, és legtöbbször sikerült neki az egységesség közelében maradnia. Aztán másodszor úgy is, hogy akárcsak az Anathema Natural Disastere, hangzásában ez a lemez is mintha egy kicsit visszamenne a Draconian Times-hoz [mielőtt csak azért olvasói levelet írna bárki, hogy rámutasson, ez a 95-ös lemez korántsem olyan biztosan vezérli a mostani metál hangzását és dalszerzését, mint azt én gondolom, hadd mondjam el, hogy nem gondolom. Azt gondolom, hogy én személyesen ezen a lemezen keresztül tudom most megközelíteni a metált: és Serj vagy az Anathema hangzása valóban közelebb áll a Draconian Times-hoz, mint mondjuk a Ride the Lightninghoz vagy a God Hates Us Allhoz.]. Persze, a gitárok mindig kicsit karcosabbak, jobban harapnak és reszelősebbek, mint a néha kicsit talán túl sterilen elektromos Paradise Lost. Persze, közel sincs annyi visszhang, meg szólók se, meg a főmotívumok egész máshogy jönnek (zongorán, pl.). De akkor is.
És annak dacára, hogy a szerkesztésekben megőrződik valami a System dalszerzéséből (furcsa ritmusok alkalmazása, ide-oda váltások páratlanból párosba, népzenei alapúnak tűnő betétek, mint mondjuk az 'Unthinking Majority'-é), a helyzet az, hogy soha nem lesz annyira szétkaszabolt, annyira darabos. Igazából szerintem az Elect the Deadben minden benne van, ami a System of a Downban igazán jó, és jobbára hiányzik belőle, ami nem. Ez a lemez ugyanis összességében nem csak 'hallgatható', dúdolható, ugrálható, és még 'kemény' is -- hanem vicces, szórakoztató. Ennek több oka is lehet, de ezek mind olyanok, amik a Systemből (és egyébként általában a metálból) hiányoznak. A metál műfajában ugyanis annyira furcsa hagyományok működnek, amelyek többnyire nem engedik, hogy zeneileg-szövegileg-imidzsileg ne röhejes hülyeségeket csináljanak az előadók. Gondoljunk csak a Manowar-típusú idiótákra, a Cannibal Corpse-szerű belezős baromságokra, de igazából elég a tök hiteltelen, hihetetlen, valószínűtlen üvöltő-hörgő énekeket meggondolni. Megnézek egy Slayer- vagy egy Metallica-videót, és kénytelen vagyok röhögni azon, ahogy ezek a gyerekek keménykednek (ez mondjuk a 'St. Anger'-videóban különösen nyilvánvaló a börtöntöltelék keményfiúk közt, ahol a Metallica tagjai, még a majomember-szerű basszusgitáros is, kb. fél percig bírnák kamerák nélkül). Nem, nem a 'személyes keménységet' kérem számon mint a 'hitelesség' mércéjét, és nem is azt, hogy az 'ígyöllekmegúgyöllekmeg' típusú szövegek, de a 'jönasátánelvisz'- és a 'kibaszotttócsafákdöszisztem'-típusúak is ugyanúgy komolytalanok, hiszen ezek a gyerekek nem ölnek meg senkit, a sátán nem jön, és akkor is a fákin szisztem terjeszti a lemezeiket. Akkor már gangsta rap, azok tényleg lelövik egymást, vagy black metál, azok tényleg felgyújtják a norvég fatemplomokat. Nem is ez a baj, hanem az, hogy az ilyen hagyományokból kilépő előadók (ahol mondjuk van melodikus ének, nem ezoterikus marhaságokról szóló szövegek) is valahogy mindig elrontják: operai pátosszal kezdenek énekelni (alkalmanként valóban operaénekesekkel), túlbonyolítják a szövegeket, és így tovább. A Paradise Lost ebben ugyanúgy bűnös, mint a System of a Down: Nick Holmes szövegei a magányról és a bánatról szólnak egy thesaurus segítségével (a Draconian Times-on hallható "enticed unable to relate" sort senki sem úszhatja meg büntetlenül, és ez csak egy példa), a System pedig röhejesen komolyan veszi a hülye propagandát és az ehhez mért halálosan komoly, involvált előadást (elég ránézni Serj és Daron Malakian fejére előadás közben).
Nem mintha a propaganda hiányozna az Elect the Deadről (már a címéből sem, ugye); de legalább teljesen nyilvánvalóan bohóckodás az egész, gondolja ezt Serj bármilyen komolyan az ő szívében. Az éneklés helyenként annyira hülye, annyira nyilvánvalóan túlzott, önironikus, parodisztikus, hogy nem komolytalan lesz tőle a lemez, hanem vicces; a szövegek propaganda-értékéhez meg még mindig érdekesebb 'poétikai' megoldások tartoznak, mint mondjuk a Systemben. Rögtön a kezdő 'Empty Walls' bridge-ében a begyorsuló, páratlan ritmusú kántálás, az 'Unthinking Majority' antidepresszáns zongorabetétje, a 'Praise the Lord, Pass the Ammunition' cinikus, de igazából vicces betétje, az egész 'Lie Lie Lie' hülye éneke sokkal változatosabb képet festenek, sokkal egyértelműbben úgy veszik komolyan magukat, hogy közben szórakoztatni akarnak. Ehhez hozzátéve még a kimondottan monumentálisra megcsinált, fülbemászó refréneket ('Sky Is Over', 'Save Us', stb.) az ember még egy-egy klasszikus metálközhely felbukkanását is megbocsátja, illetve hajlandó ironikusként érteni (az 'Empty Walls' kalapálós beindulása, a 'Sky Is Over' bridge-ében a nagyon kiszámítható, tompított riffelés a refrénbe váltás előtt). Serj itt nem igét hirdet, hanem bohóckodik, játszik, amit egyébként a nyári koncertélményem abszolút megerősített (itt ragadnám meg az alkalmat, hogy helyesbítsem Serj-hez intézett szavaimat: nem esel a nagy kiadók csapdájába, Serj, mivel saját kiadód jelenteti meg a lemezedet, de a világrenden még így sem változtatsz igazán).
Metált akkor tudok hallgatni, ha feldúlt vagyok, mérges, vagy agresszív. Ez kétségtelenül az én hibám, nyilván vannak ősmetál-rajongók, akik szöges bőrbe öltözött kezesbárányként is tudnak metált hallgatni, és napi rendszerességgel átélnek katarzist "a lélek és zene kölcsönhatásában", ahogy nálam kompetensebbek írják. Nekem viszont nem lételemem, hogy hülyeségeket üvöltözzenek a fülembe olyan dalokban, amikben kötelezően van egy kétlábdobos betét, és teljesen értelmezhetetlen sivalkodó-nyúzó szólók (legyenek maguk a témák és dalok bármilyen jók: a God Hates Us All remek példa minderre). Ezért van, hogy a Paradise Lostot és Serj Tankiant viszont tudom hallgatni akkor is, amikor mindezek a vágyaim épp nem olyan erősek, amikor nem ahelyett hallgatok zenét, hogy szétbasszak valamit (és legfeljebb a LACK dohányzóasztalt tudnám szétbaszni kézzel, ne áltassuk magunkat). Nem, nem vagyok "ortodox metal-rajongó". Na és, attól még tetszhet vagy nem tetszhet valami. Ez a két lemez tetszik.
Linkek:
Serj Tankian hivatalos (itt vannak videók az Elect the Dead minden számához)
Paradise Lost hivatalos
Draconian Trimes Elect the Dead metal Paradise Lost Serj Tankian
131975