Azt, hogy az elektronikus tánczene és az ún. "élő zene" kulturális keretei között különbségek vannak, méghozzá elég lényeges különbségek, már megírtam tegnapelőtt. Mit ad Isten, másnap rögtön igazolva érezhettem magam, mégis, mielőtt nagyképűen legyinthettem volna, jól összezavarodtam. A NEO ugyanis valami egészen különleges pozíciót foglal el a magyar zenekarok, szűkebbre véve a kört, az angolul éneklő magyar zenekarok között; a tegnapi koncert olyan kérdéseket vetett fel, melyeken a Cluster One stábjának egy része hosszasan rágódott, megnyugtató választ azonban senki nem talált.Ha tisztán a sikert vesszük az egyetlen megbízható értékmérőnek, tulajdonképpen nincs is miről írni: a NEO abszolúte, minden szempontból sikeres zenekar ma, Magyarországon. Nem annyira sikeres, mint a JATE-klubot mindig dupla teltházig megtöltő, Kispál- illetve Quimby-féle dinoszauruszok, viszont mindenképpen sikeresebb, mint a fénykorát élő (?) hazai indie-szcéna feltörekvő, angol szövegekkel operáló zenekarai. Nyelvi szempontból a NEO egyébként is egyedülállónak mondható, őket elkerülte az idegen nyelvet választó hazai zenekarok tipikus, "itthon nem ismer a kutya sem, kint meg nem kellünk senkinek" tünetegyüttese, ők egy időben kint is kellettek valakinek, valamennyire, itthon meg mindig volt felvevőpiac. Annak idején okosan belőttek maguknak egy stílust, amit -- a tagcserék és a felállás átalakulása ellenére -- végig sikerült következetesen megtartaniuk, apróbb változtatásokkal.
Például a legutolsó, Maps For a Voyage című lemezük már egyértelműen a táncolható klubzene felé tendál, hiába sokkal több rajta a gitár, mint az előző albumokon; a dalok többsége szigorú négynegyedes alapokra és az egyeket következetesen lábdobon-pergőn hozó dobtémákra épül, ami koncerten roppant idegesítő tud lenni, főleg, ha egymás után öt számban marad kvázi változatlan az alap; ráadásul a dobok úgy vannak effektezve, mintha nem is élőben verné őket a dobos srác, hanem laptopról szólnának -- semmi baj azzal, ha mondjuk egy dob a felismerhetetlenségig szét van visszhangosítva, egészen addig, amíg úgy szól, mint egy dob, ami a felismerhetetlenségig szét van visszhangosítva. Így viszont funkció nélkülinek, feleslegesnek érződik a hangzás miatt. Annyit azért mindenképpen meg kell jegyezni, hogy a NEO-nál kulturáltabban szóló koncertzenekart nemzetközi viszonylatban is ritkán találni; visszafogott, a JATE hangrendszerének adottságait jól kihasználó, hangerőt emberi módon adagoló hangosítás volt tegnap is -- csakúgy, mint mindig.
A legfőbb gond a Tér és az Idő. Állnak fent a zenészek a színpadon, elől két, európai szintű adottságokkal rendelkező énekes sokszor egészen jó dalokat énekel profi, húzós alapokra... az ember mégis azt érzi -- és főleg az új lemez megjelenése utáni, a korábbinál sokkal kevésbé erőteljes koncertprogrammal kapcsolatban -- hogy itt kérem szépen nincsen eldöntve egy alapvető kérdés: a NEO tánczenét akar játszani vagy elektronikus alapokon nyugvó élő zenét? És ha előbbit, akkor miért nem csak olyan helyeken, ha pedig utóbbit, akkor miért nem csak másmilyeneken? Lehet azt mondani, hogy ez több stílus egyszerre, crossover, vagy mifene, de a koncepció effajta hiányossága néha bizony átüt a produkción, egyfajta falat húz az előadó és a közönség közé, előbbi elbizonytalanítja utóbbit, mígnem utóbbi elgondolkozik, hogy vajon neki most hogyan is kéne táncolni, illetve illik-e együtt énekelni a szövegeket. Ehhez hozzájön még a direkte és célirányosan hűvös modorosság, ami az ilyen zenekarok sajátja (lásd Ladytron, urambocsá' Depeche Mode), ami megint a koncertélményt csökkenti.
És mégis működik. Ott ugrálnak a lányok-fiúk az első sorokban, örülnek a kedvenc számaiknak, semmi hülye sznoboskodás, kérem, mit beszélünk itt "falakról" meg "koncepcióbeli hiányosságokról", ez a tudálékosság, ez a fentebb stíl csak a külső szemlélő sajátja, fogyatékossága, akarata, hogy a kákán is csomót keressen, megmagyarázza, mi jó, mi nem jó, elhitesse az emberekkel, hogy jobban ért hozzá, pedig...
...pedig tudom én is, hogy jó ez. Ott voltam én is sokszor a befont hajú bölcsészlányok és zavaros tekintetű srácok között, ott ugráltam, énekeltem, örültem, ha a kedvenc számom jött. Az asztal mellől sörözve figyelni teljesen más, onnan talán meglátja az ember a fonákságokat, de elmulaszt valami sokkal fontosabbat. Talán minden koncert két részből áll: egy külső és egy belső társaságból, akik hiába próbálkoznak, soha nem érthetik meg a másikat, nem érthetik, mert máshol állnak. Csak azt tudja az igazat, aki állt már mindkét oldalon: magyarázni legalább olyan fontos, mint érezni, de érezni sokkal jobb.