Szégyen ide, szégyen oda, de a tegnapi koncertet megelőzően Vad Fruttik-ügyben csupán annyira voltam képzett, mint bármely, éjszakai nassolás közben Petőfit hallgató embertársam, azaz a 'Sárga Zsiguli' és a 'Nekem senkim sincsen' slágerein kívül meglehetősen kevés (és itt a "kevés" a nullához konvergál) szerzeményüket ismertem. Pedig az egyre inkább befutni látszó várpalotai zenekar egyáltalán nem rossz, sőt, nekem meggyőződésem, hogy nemsokára egy, a magyar könnyűzenei életben meglehetősen régóta tátongó űrt tölthetnek be, ha ők is úgy akarják. Mert valljuk be, néha mind úgy érezzük, hogy szétfolyik már az agyunk a világmegváltós, "megfejtős" szövegekkel operáló, gimis alterosok hallatán, bármennyire is büszkék vagyunk a Kispálra és holdudvarára; viszont amíg az ún. "magyar popzene" nem lép tovább az abszolút nulláról, és nem válik hozzá nem értő, önjelölt producerek által barkácsolt, rettenetesen igénytelen közhelyparádéból nyugati típusú, profin meghangszerelt, ténylegesen is hallgatható műfajjá, addig nincs választás. Illetve van még a Magna Cum Laude által reprezentált "középutas" vonal, ami nagyon jó próbálkozás -- lenne, ha valóban középre tartana, és nem fulladna félúton háromperces popdaloknak álcázott émelyítő kávéházi dzsesszbe."A kilencedik lövés még késik. A káplár keze még reszket, de szemei egy árnyalattal már tisztábban látják a célt." -- szólnak Karinthy örökérvényű szavai, a Vad Fruttik pedig nagyjából a hetedik-nyolcadik lövésnél tart. A zene vérprofi, ötletes, sokszor (ön)ironikus (például a latinos betétek), a ritmusszekció úgy lüktet, ahogy kell, az énekes hangja pedig nagyon jó, ráadásul kellően komolytalan -- a szó jobbik értelmében -- a színpadon ahhoz, hogy az embert csak nagyon ritkán környékezze meg a kétely, miszerint ezeket a szövegeket halálosan komolyan kell venni; párszor volt egy olyan érzésem, hogy ha ez a modorosság valódi, akkor nagyon gáz, de egyrészt valószínűleg nem így van, másrészt ha igen, a többség akkor is ironikusnak fogja gondolni, végső soron pedig csakis a befogadás számít, az Alkotó szándéka -- ha volt neki egyáltalán olyan -- elvész, átalakul, nem érvényesül. Mondhatjuk tehát, hogy ez a fajta természetes védekező reflex, amellyel elhitetjük magunkkal, hogy azt és úgy halljuk, amit és ahogy hallani akarunk, ebben az esetben igen hasznosnak bizonyul.
A koncert egyébként meglehetősen hamar befejeződött, állítólag jóval kevesebbet játszottak, mint az A38-on, ez pedig kifejezetten jót tett a produkciónak: ezúttal alig volt filler, végig egyenletes színvonalon, különösebb hullámvölgyek nélkül zajlott le az egész, az emberek táncoltak, énekeltek, jól érezték magukat, ami tulajdonképpen a legtöbb, amit egy előadó akarhat, hacsak nem szándékozik értelmiségi ikon, illetve költőóriás szerepében tetszelegni. A Vad Fruttik útja szerintem az igényes és izgalmas szórakoztatás, ami egyáltalán nem lenézendő vagy lebecsülendő, sőt; csak kérdés, hogy ők maguk mennyire szeretnék ezt, illetve mennyire gondolta komolyan Marci a koncert utáni interjúban, hogy örülne, ha "underground"-ként könyvelnék el a zenekart. Én nem örülnék. A csapból is Barabás Lőrinc Eklektric, Magashegyi Undergound meg Kaukázus folyik, és javarészt hallgathatatlan szar. Miért kell szégyellni, ha valaki végre szerethető, vicces popzenét játszik? Miért kell azt hazudnunk magunknak, hogy Péterfy Bori vagy a Vad Fruttik ándergránd, miközben egyértelmű, hogy a szó legjobb értelmében vett popzene? Mit kell ezen szégyellni? Szégyellje magát a Kovács Ákos. Köszöntem.