Természetesen előre kell számítani ilyenkor arra, hogy a bőség zavarában az ember végül is úgy jön majd ki, hogy igazából semmit sem nézett meg. Ha van 50 gitár, még végignézem őket, egyet-kettőt talán kézbeveszek, miegyéb. Ha van ötmillió gitár, akkor csak a legszebbek és a legidiótábbak szúrnak szemet. Mint pl. az akusztikus Flying V (ez szerintem hihetetlen poén), vagy a hat (nem, nem öt, 6!) húros, lekerekített formájú basszusgitár (nyaka a tövénél úgy 15-20 centi vastag). A jobb oldali teremben főleg gitárok vannak, itt jobbról-balról állandóan kap az ember az arcába egy-egy zsé-dúrt. Vicces persze, ahogy mindenki leül a gitárhoz, aztán elkezdni nyomni a soksoksok hangos szólókat és virgákat, látszik, hogy ez egy szakmai vásár, itt mindenki szakmabeli. De persze nagy örömet lehet itt magunknak szerezni, ha végigjárjuk standról standra, és permutálgatunk egy kicsit az erősítők, gitárok és effektek terén. Nem tudom, a kereskedők mennyi időnyi játék (vagy hány letépett húr) után dobják ki az embert, de ha csak 5 percet játszol mindenhol, már akkor is ki tudsz próbálni jó néhány gitárt, jó néhány erősítőt, és jó néhány effektet-beállítást. Ha tehetem, biztosan én is rászánom magam egy Epiphone-ra, vagy egy akusztikus basszusra, olyat mindig szerettem volna.Mi legelőször rögtön Nagy Feróba futottunk bele ebben a teremben egyébként, és innen kezdődött az a trend, hogy mindenféle sztárokat ugyan láttam, a 'Fellépő' feliratú pass-szal rohangálók közül meg egyet sem ismertem. A másik teremben a Shure standjánál épp Zséda fejezett be valami interjú-félét, a végén pedig nagyon hangosan lejátszották egy számát (becsületére legyen mondva, nem állt oda egy Shure mikrofonnal tátogni, hanem autogramokat osztott). Az előtérben sajtosperec-evés közben Neo Matyi téblábolt el mellettünk telefonálva (hátulról még hülyébbnek néz ki a haja), és később besétáltunk más hülye hajú, hülye ruhás fiúk fotózásába is (talán az Anti Fitness lehetett, vagy valami ilyesmi, nagyon, nagyon hülyén néztek ki), ahol többen röhögtek rajtunk, mennyire nyilvánvalóan nem tudjuk, kik ezek a gyerekek itt. Én meg azon, mennyire nem tudják ők, mi kik vagyunk. Aztán a másik teremben hallhattunk basszussal-gitárral-tangó-és-szájharmonikával játszott durva jazzt, lehet, hogy azok is valakik voltak, akik azt csinálták, és a Shure-nál még énekelt a capella néhány vicces ruhás srác és lány, lehet, hogy azok is. A lényeg, hogy itt össze lehet futni konkrétan zenészekkel, és ez minden bizonnyal jó. Annyiban például, hogy nem csak a laikus, otthon kigyúrt grüdzsüdzsüket hallhatja az ember embertársaitól, hanem profiktól is rendes zenét. Meg persze jazzt. Talán azt is meg lehet tőlük kérdezni, hogy milyen hangszereket ajánlanak, vagy használnak, és akkor máris szakmai kérdésekről beszélgethetünk sztárokkal, ami ugyan kurva unalmas, de nagyon kúl.
A túl hangos gitározás hatására mentünk át egyébként először a másik terembe, ahol sokkal változatosabb kínálatot találtunk, és még nem is volt hangos. Itt is akadtak gitárok bőségesen (az akusztikus Flying V-t is itt találtam), de emellett billentyűk is, fúvósok is, mindenféle egyéb húrosok és ütősök is. A Roland standnál pl. elektromos dobcuccokat vertek folyamatosan a kissrácok, pragmatikus megoldással fülesen keresztül hallgatva magukat. Voltak hangszerkészítők, akik hegedűt-brácsát-gordonkát-csellót is kiraktak, de a biztonság kedvéért a lantot (tekerőt és nem tekerőt is) meg a gitárokat sem felejtették el. De persze a végső benyomás úgyis az marad, hogy mindenhol gitárok, minden színben, formában (nagyon hülye formákban is), mindenféle húrral és erősítővel (négyhúros basszustól héthúros gitárig minden van) -- és még sok-sok egyéb hangszer. De az, hogy a két-három fúvós-standra jutott legalább ezer gitárstand, jól mutatja, hogy ma a hangszeres zene (a könnyűzene, na) alaphangszereként mindenki teljes természetességgel a gitárt képzeli el. Ami ugye nem nagy újdonság.
Azt nem tudom, mennyi idő, zsé-dúr vagy elszakadt húr után penderítik ki a gitárkereskedők az élvezkedőket; mindenesetre mi tettünk egy próbát egy zongorás standnál, mit viselnek el. Minden további nélkül megmutatták, sőt, a Nagy Zsének is a kezébe adták a hegedűt (ekkor kicsit Warren Ellis-es pengetéseket csinált rajta), aztán korlátlan ideig nézték, ahogy az egyik zongorán játszik valami olyat, ami a szomszéd standról szóló jazzhez nekem tökéletesen ment. Egyébként a Hangfoglalás kiállítás saját weboldala képileg kimondottan hangsúlyozza, hogy még a gyerekek is elszórakozhatnak itt a hangszerek között -- nem csak zongorákkal, gitárokkal, hanem kicsi dobcuccokkal is, meg minden egyébbel. És akkor még hátravolt a színpadtechnika, ahol a fények, vetítők, szél- és füstgépek közt kimondottan vicces volt rohangálni. A színpad- és fénytechnikás részek amúgy elég ritkásan látogatottak, mindenki a gitárokat nyúzza nyilván. A hangtechnikánál már többen állják körbe a böhöm nagy keverőket (meg a kisebbeket, és vannak dídzsé-törntéblök is, ne mondja senki, hogy a dídzsék apparátusa nem számít 'hangszernek'). Nekem az villant fel az agyamban többször is, hogy milyen jó lenne legalább egy kicsit érteni néhány olyan dologhoz, amitől mondjuk egy 24 sávos keverőpult érdekesebb lehetne.Összességében a Hangfoglalás hangszer-, hang-, színpad- és fénytechnikai kiállítása jó kis buli, ahol van zene is, zenészek is, és leginkább a laikus közönség, aki egy emberként zenél minden keze ügyébe akadó hangszerrel. És ez jó, még ha senki nem is vesz semmit a végén. Még ha csak a szokásos grüdzsüdzsüket és jazzes taperolást nyomják, akkor is jó. Legfeljebb átmegy az ember máshová, és konstatálja, hogy akárcsak a rendes Flying V-vel, az akusztikussal is lehetetlen ülve játszani.