A Cluster One mostanában tényfeltáró portálként üzemel, mi pedig addig hajtjuk a kehes lovat, amíg meg nem döglik. Legújabb, fárasztóan hosszú értekezésünk a mai magyar popzene gyermekbetegségeit vizsgálja. Végh Antal is megirigyelhetné.2008. 11. 13.
A Cluster One mostanában tényfeltáró portálként üzemel, mi pedig addig hajtjuk a kehes lovat, amíg meg nem döglik. Legújabb, fárasztóan hosszú értekezésünk a mai magyar popzene gyermekbetegségeit vizsgálja. Végh Antal is megirigyelhetné.
"A Kaukázus mindig törekedett a slágersablonok elkerülésére." - Kardos Horváth János (Kaukázus)
"...aztán azt szanaszét játszotta a Petőfi, a 13 éves lánykák erre ugráltak a legjoban a koncerten, és ezen a sikeren felbuzdulva a Kaukázus is elkezdett olcsó gumipop slágereket gyártani. Az én szememben ez elkurvulás." - egy kommentelő
"Szerintem létezik olyan, hogy underground pop, legalábbis én azt szeretnék játszani." - Likó Marcell (Vad Fruttik)Az alapszituáció meglehetősen egyszerű: van itt ez az aprócska, identitászavaros ország valahol középen, már nem Kelet, még nem Nyugat. Ebben az országban mindenféle emberek élnek. Ezekből az emberekből már hiányzik a balkáni népek legendásan lobbanékony temperamentuma, viszont még nincs meg bennük a nyugatiakra jellemző magabiztosság sem. Történelmük során ráadásul gyakran megesett, hogy mások mondták meg, mit csináljanak, amikor meg ők dönthettek, valahogy mindig elrontották. Emiatt iszonyúan frusztráltak; állandóan összeszorított ököllel és mákszemnyire zsugorodott gyomorral rohangálnak. Nem boldog emberek. Sokat bántották őket, sokat bántották egymást. Nem is olyan régen voltak -- nem is kevesen -- akik egész lemezeket írtak az őket ért vélt vagy valós sérelmekről és arról, hogy miért rossz ez az egész úgy, ahogy van. Ezeket a lemezeket általában betiltották, általában mégis mindenki hallgatta őket, a zenészekre pedig hősökként tekintettek, mert el merték mondani, ki merték kiabálni a világba azt, amit mások nem, vagy csak nagyon halkan, suttogva. Ez volt az underground.
Aztán vége lett ennek az egésznek és jött valami más. Már semmi nem akadályozta ezeket az embereket abban, hogy elmondják, amit akartak, senki nem tiltott be lemezeket, senki nem írt jelentést a koncertek közönségéről. És már kurvára nem érdekeltek senkit ezek a furcsa, középkorú fickók a furcsa zenéjükkel és a még furcsább szövegeikkel. A mondanivalójuk már nem volt aktuális: hirtelen eltűntek a lerombolni való falak, az áttörni való gátak, a tabuk, a kimondhatatlan szavak. Hiteltelenné, tét nélkülivé vált az egész. A bölcsebbek gyorsan el is tűntek, megtértek, meghaltak, visszavonultak, a kevésbé bölcsek szép lassan hülyét csináltak magukból. Kinek kellettek, amikor jöttek az újak? A furcsa zene és a furcsa szöveg maradt -- az korszakoktól függetlenül mindig jól működik -- "csupán" az ideológia és a téma változott. Új alapokra kellett helyezni az egészet; a lázadás, a forradalom helyét átvette a szelíd nosztalgia és a kilencvenes évek Magyarországának keserű kiábrándultsága. Pánikbetegség, szorongás, depresszió, paranoia, drogok, alkoholizmus, szegénység: jól körülhatárolható, definiálható ellenségkép helyett jött a belső küzdelem, a vívódás, harc az egzisztenciáért -- a megkésett hippikorszak hajdani berivotrilozott hervadtvirág-gyermekei felnőttek és már nem érdekelte őket a gitár a sarokban. Az underground-korszak véget ért.
A terminus viszont megmaradt: az underground (és puszipajtása, az alternatív zene) a mai napig közkedvelt menedéke mindenkinek, aki (1) rendszeresen húsz ember előtt koncertezik és emiatt vérig van sértve (2) tömegeknek zenél, de többre tartja magát másoknál, akik szintén tömegeknek zenélnek. Ennek legfőbb oka, hogy Magyarországon a "popzene" szitokszónak számít, ami nagyon is érthető annak fényében, hogy a legtöbben -- tévesen -- műfaji meghatározásként alkalmazzák ezt a kifejezést, és általában az elmúlt évtizedben szinte egyedüliként hozzáférhető német zenei médiumokon felnőtt önjelölt producerek által kreált, olcsón, rossz minőségben elkészített zenei anyagokkal kapcsolatban használják. Jegyezzük meg: a popzene a populáris zene rövidebb alakja. Önmagában semmiféle műfajmeghatározó jelentéssel nem rendelkezik. Vannak, akik szeretik a zenédet? Járnak a koncertjeidre? Esetleg még a tévé és a rádió is játssza a számaidat? Akkor te popzenét játszol, kishaver, sőt, még kommersz is vagy, hiszen a koncertezéssel és a médiajelenléttel nyilvánvalóan és tudatosan reklámozod a zenekarodat, jobb esetben pénzt is keresel vele. És ez baj? Persze, hogy nem. Nyavalyogni, tiltakozni ellene, hülyeségeket beszélni: az a baj.
Persze igazságtalanok lennénk, ha csupán a zenészek felelősségét említenénk. Ez egy öngerjesztő folyamat. A bevezetőben olvasható idézetek mind-mind valami beteges, kölcsönös megfelelési kényszerről tanúskodnak, bizonyos megnyilvánulások görcsös elutasításáról, állandó félelemről és szégyenérzetről mind a hallgató, mind az alkotó részéről. Számtalan, olyan ember van, aki (idézet Lam korábbi cikkéből:) "automatikusan elfordul bármitől, amit egy bizonyos számú hallgatónál több hallgat, tekintet nélkül arra, változott-e ettől bármit a zene." Ez egy olyan tünetegyüttes, amit csak hosszú évek kezelése szüntetne meg; ezért lenne irtózatosan fontos például a Petőfi, ami -- elvitathatatlan érdemei dacára -- jelenleg ahelyett, hogy azt üzenné, nézzétek, ez is popzene!, inkább tovább erősíti a meglévő ellentétet. "Péterfy Bori külföldön simán popsztár lenne, itthon mégis valami elvont, belemagyarázott performansz-művész szerepébe kényszerül" -- írtam egy évvel ezelőtt, és itt a "kényszerül" a kulcsszó: paradox módon pont úgy teljesíted az emberek elvárásait, hogy azt mondod, nem érdekelnek az emberek elvárásai. Hiszen a rajongók (az igazi rajongók persze, nem az olcsó gumipopot hallgató divatdrukkerek) ezt akarják hallani, te meg ezt akarod mondani. Sőt, jobb ha látványosan kissé feszengsz, mikor a hírnévről és a sikerről kérdeznek. Éreztesd, hogy te ezt igazából nem is akartad, illetve nem ezt akartad, ez csak úgy jött, jaj, olyan nehéz, pedig sosem akartál sok embernek játszani, slágereket írni meg aztán főleg nem. 13 éves lányok ugrálnak a koncerten? Miért, kik ugráljanak? Kopaszodó könyvvizsgálók? Megkérdezném azt, aki ilyenről panaszkodik, kik azok a komoly emberek, akiket szívesen látna helyettük? Egy zenekarnak rohadtul nem számít, hogy mondjuk a JATE-klub háromszáz fős közönségéből hányan vannak, akik minden szám szövegét tudják és hányan, akik csak a rádiós számot ismerik. Mindenki ugyanannyit fizetett a bejáratnál, mindenkinek ugyanolyan joga van ott lenni és táncolni a véletlenül sem slágersablonokból (mi ez a hülyeség...?) összerakott slágerekre.
Ezek után könnyedén beláthatjuk, hogy mi a gond a Vad Fruttik frontemberének fenti idézetével: szép dolog, hogy szeretne underground popot játszani, de az hótziher, hogy soha nem fog. Magyarországon ugyanis rég nincs underground, mert az underground nem egy műfaj. Kínában és Afrika némely részein például biztos van még, merészebbek arrafelé próbálkozhatnak, ha ez a szívük vágya. A Vad Fruttik -- csakúgy mint a Kaukázus, a 30y, Péterfy Bori és a többiek -- popzenét játszik. A popzene pedig csakis kétféle lehet: jó és rossz.
30y Kispál és a Borz MR2 underground Vad Fruttik
131976