2008. 03. 30.
A Szerző gyors egymásutánban belekóstolt egy minimáltechno -illetve egy őszinte, kőkemény hárdrokk-buli hangulatába, majd (nem is annyira) meglepő következtetésre jutott. Moralizálás és parttalan filozofálgatás az elektronikus tánczenét övező sztereotípiák kapcsán.
Nyilvánvaló, hogy az elektronikus zenére épülő partikultúrával kapcsolatban gyakran hangoztatott "hülye drogosok szar zenére rángatóznak" kijelentés legalább annyira gyenge és rosszul -- vagy sehogysem -- alátámasztható érveken alapszik, mint az áltsulis szintű repper/rokker megkülönböztetés, amiből fiatalon hajlamosak voltunk eszebaszottul nagy ügyet csinálni, illetve messzemenő következtetéseket levonni egy-egy, szerencsétlenül beskatulyázott embertársunkat illetőleg. Csakhogy amíg utóbbit az ember jobb esetben a serdülőkor zavaros időszakával együtt végleg maga mögött hagyja, addig előbbi bizony hajlamos beteges módon beágyazódni tudatunk rejtett partícióiba, az évek során pedig -- jó borokhoz hasonlóan -- egyre érik, csak érik és nemesedik. Nem mondom, hogy nem csábító a dolgok egy mondattal való elintézésének ilyetén módozata, de néha azért nem árt a dolgok mögé nézni; még az is lehet, hogy olyasmit találunk, amire álmunkban sem gondoltunk volna.
Mert itt van például a szülővárosom, ahol tulajdonképpen soha semmi nem történik, viszont valami félreértés folytán itt alakult ki az ország egyik legelszántabb, leghűségesebb minimáltechno-keménymagja. Nem tudni miért, de tény, hogy országunk fényes fővárosából is gyakran járnak ide mindenféle ándergránd dídzsék, úgy látszik, szeretnek visszajönni, ami azért nem lehet véletlen.
(A félreértések elkerülése végett: nagyon éles határvonalat húznék a minimál -meg hasonló, "rétegzenei" rendezvények látogatói, illetve a vidéki diszkókban beekizve, bespurizva, progira szeletelő, szarrá kokszolt, kigyúrt, trendin gyűrött ingben lófráló fiatalemberek és hölgyismerőseik között. Őket sem tartom kevesebbnek mondjuk az ordítva olcsó bort okádó Gárdistáknál, de most nem róluk van szó, ez egy teljesen más kultúra -- bár aki a bevezetőben említett mondattal operál, annak édesmindegy, minden, ami gépi, az "diszkó". Sajnálom, de ez nem így van. Ugyanakkor tény, hogy a szintetikusok szerves részét alkotják ennek a színtérnek is.)
Valami olyasmiről van szó, hogy a hatvanas (nálunk hetvenes-nyolcvanas) évek hiányosan megideologizált, naiv, ugyanakkor bizonyos tekintetben nagyon szép hippimozgalmának a helyét szépen csendben átvette ez a szcéna. Persze sokkal kevésbé butuska, meg nem is olyan flowerpower, de a hasonlóság tagadhatatlan; nincs is annál szebb, mint amikor hajnali ötkör, a felkelő Nap első sugarainak fényénél, háttérből szűrődő, fojtott négynegyedekkel aláfestve, három, erősen illuminált állapotban lévő fiatal egy leeresztett, kék gumilabdával passzolgat, miközben negyedik társuk a pislákoló tábortűz parazsán, számára is ismeretlen céloktól vezérelve, leveleket főz egy rozsdás lábasban. Fél órával ezelőtt még a tűz körül ültek és politikáról, zenéről, kézilabdáról meg persze nőkről beszélgettek, és bár pontosan tudták, hogy a társaságban nagyjából mindenkinek gyökeresen eltérő nézetei vannak bizonyos témákat illetően, mégsem mentek késsel egymás torkának, és nem kezdtek rohadtkomenistázni meg nácizni. És igen, voltak köztük, akik beszedtek valamit és voltak olyanok is, akik csak ittak -- sőt, bár sokak számára hihetetlennek tűnhet, volt, aki egyiket sem csinálta. 
Nekem speciel képtelen ötletnek tűnik otthon, négy fal között minimált hallgatni, de megcáfolnám azt a nézetet is, miszerint az ilyen bulikban csak és kizárólag százhúsz bogyó, hat kiló fű és egy dupla hofi elfogyasztása után tudja jól érezni magát az ember -- megcáfolom, mert hülyeség, legalább akkora, mint hogy a TTK-sok mind kockák, vagy hogy Nick Cave Let Love In utáni korszaka szar. A zene meg...? Kérem szépen, ez nem koncert, itt lehet ki-be mászkálni, az említett módon tűz mellett ülni, beszélgetni, egyszóval nyugodtan el lehet vonatkoztatni attól, hogy tulajdonképpen mi nem is nagyon szeretjük az órákon át dübörgő, monoton dümmögést. Ez a különbség: irtó jó dolog koncertre járni, de az embert alapvetően más célok vezérlik, ha mondjuk a kedvenc zenekarát megy el megnézni, mert ott ugye énekelni akarja a számokat, részt akar venni a produkcióban, ugrálni, kitombolni magát, aztán szépen hazamenni. Itt pedig pont a kivonulás a lényeg, kinek-kinek tetszése szerint a társadalomból, a keverőpult mellől a kertbe hányni, ahogy tetszik.
Tévedés ne essék, egy pillanatra sem szeretném azt sugallni, hogy egyik jobb, mint a másik: egész egyszerűen más. Pont azért nem működik az elektronikus zenével kapcsolatos, népszerű sztereotípiák nagy része, mert a legtöbben ugyanazt a sablont akarják ráhúzni az egészre, mint amit más műfajoknál oly' rutinosan megtanultak alkalmazni, ez pedig tévedés, mégpedig nem is kicsi. Tudomásul kell venni, hogy az utóbbi tíz-tizenöt évben csendben, sunnyogva kialakult egy -- az addigiaktól teljesen különböző -- zeneorientált partikultúra, ami mára a többi hasonló mellett (és nem azok részeként) létezik. És ugyanúgy megvannak a szépségei és az árnyoldalai, mint minden másnak, a drogkérdést meg mindenki úgy kezeli, ahogy akarja, nem ez a perdöntő; annyit azért megjegyeznék, hogy a bevezetőben említett, másnapi ősrock-koncerten több végstádiumban lévő alkeszt láttam, mint ahány szétcsúszott drogost előző nap. (Igaz, ők legalább szép lassan pusztították le magukat az analfabetizmusig.)
Bottom line: részemről tizenkét órát szórakoztam minimálpartiban -- sörön kívül semmiféle tudatmódosítot nem fogyasztva -- másnap pedig fülem-farkam behúzva menekültem a helyi rokkolós kocsma felhozatalának láttán/hallatán, kezdés után 20 perccel. Ebből most ne azt szűrjük le, hogy a rockzene szar -- több jó koncerten voltam, mint elektronyos buliban -- hanem pozitív módon azt, hogy az embert mindig érhetik meglepetések.
Persze csak ha akarja.
131976