Az (ön)tudatos zenehallgatás jegyében arról gondolkodunk, mennyit is tehet hozzá a zene a képhez, szűkítve a kört, egy egészen zseniális zene egy egészen haláli filmhez: Miért ugyanolyan jó nézni és hallgatni a Halott Menyasszonyt?2008. 10. 04.
Az (ön)tudatos zenehallgatás jegyében arról gondolkodunk, mennyit is tehet hozzá a zene a képhez, szűkítve a kört, egy egészen zseniális zene egy egészen haláli filmhez: Miért ugyanolyan jó nézni és hallgatni a Halott Menyasszonyt?
Igen, tudom, hogy a filmzene igencsak nehezen tárgyalható kategória - eltekintve persze az ilyen Notting Hill-es megoldásoktól, ahol a soundtrack az adott év/félév/hónap nagyobb popularitással kecsegtető dalainak egy külön lemezre történő összerántásából áll, rányomtatva a borítóra az aktuális tankos-romantikus film nevét, - mégis úgy gondolom, hogy a tudatos zenehallgatás erőteljesen vonatkozik a filmzenékre is, sőt mi több, egészen kivételes lehetőséget tesznek elénk az ilyenek ahhoz, hogy egy-egy katartikusabb pillanatunkban feltegyük a kérdést: külön életet él-e a kép és a hozzárendelt zene, és ha igen, mi teszi képessé a csupasz hangsávot a teljes audiovizuális kaland (a film) tökéletes újrajátszására, újraélésére? Bár válaszolni biztos nem fogunk, a Halott Menyasszony példáján kicsit elmondjuk, milyen is a jó filmzene szerintünk.Először is adott tehát egy torzonborz rendező, egy bizonyos Tim Burton névre hallgató, aki sok-sok kultikusan ünnepelt, stílusteremtő film után (vegyük csak az Ollókezű Edward-ot vagy az Álmosvölgy Legendáját) fejébe vesz egy félig-meddig musical-jellegű, stop-motion animációval készítendő filmet, mely majd minden szempontból a Karácsonyi Lidércnyomás Burton-i tradícióját elevenítené fel nagyon helyesen (megspékelve mindezt Johnny Depp-el és Helena Bonham Carter-rel, akire mintha egyenesen ráöntötték volna Emily, a halott menyasszony szerepét, bár gondolom ilyen téren nem hátrány, ha a rendező élettársa az ember). Az így összeállt váz már magában nem mindennapi élményt vetített előre; egy abszurd-morbid, éneklős esti mese, melyben a szereplők (még a halottak is) mind megdöbbentően élő, a vásznon egészen megfoghatóan jelen lévő gyurmafigurák, s melyben az erőteljes képi megjelenés mellé a Burton mellett már jól bevált, a rendező házi-zeneszerzőjének is gyakran becézett Danny Elfman kerekített zenét saját átlagát messze túlszárnyalva.
Mindezen csodálatos információ birtokában mentem el magam is megnézni a filmet még 2005 novemberében, már rögtön utána (sőt, közben is) elgondolkodva azon, amit Burton mondhatott Elfman-nek, mikor dolgozni kezdtek a soundtracken. Nem sokkal később megdöbbentő konklúzióra jutottam: ezt a történetet tulajdonképpen a filmen belül is a zenék, a nagyon precízen elhelyezett dalocskák mesélik el, a zenének egészen nyilvánvalóan központi szerepe, szervező és rendező feladata van a 70 perces játékidő alatt. És mégsem musical, hála istennek ugyebár. A musicalek kínos magamutogatása és tartalmatlan üresjáratai itt fel sem merülnek; az indító 'According To Plan' célja az, hogy három percben beavassa a nézőt a dolgok jelen állásába (az elszegényedett nemes Everglot házaspár kénytelen egyetlen lányát, Victoriát az újgazdag halkereskedő Van Dort család fiához, (stílusosan) Victorhoz adni, hogy szorult anyagi helyzetükből meneküljenek), majd Victor zongoraszólója egyértelműen a fiú szentimentális, anyagias környezetével teljes ellentétben álló személyiségét hivatott megfesteni (valamint bemutatni a főtémát, mely rengeteg formában megjelenik később, és mely gyerekes egyszerűségéhez képest egészen mély, szép és szomorú tulajdonképpen). A zene klasszikus, feszült és kötött, mellyel Elfman az élők világát jellemzi: itt minden szürke, mindenki pénzéhez és mérhetetlenül kimért. A stílus maga is jelentéssé válik, és kicsit túl is mutat magán: a klasszikus egyben komikussá válik, a központi csemballó is sokkal inkább szándékoltan fontoskodónak tűnik, mint méltóságteljesnek.
A váltás, a kontraszt Victor ájulásával és az Alvilágban tett első lépéseivel következik el: míg a "Felvilág" szabályos és szürke, a holtak birodalmánának megismertetésére egy századeleji, színpompás jazzkocsmához hasonlatos helyen kerül sor, ahol (már alapból rájátszva a zenei hivatkozásokra) a zongoránál egy Ray Charles-t idéző napszemüveges, vonagló csontváz ül, s a halott menyasszony történetét egy maga Elfman által életre keltett csontváz énekli el kísérteties hasonlatosságot mutatva bizonyos Tom Waits balladákkal. A Bonejangle & His Bone Boys néven futó, érthetően főleg a bomlás különböző fázisaiban álló csontvázakból álló zenekar karaktere mindent hoz, ami a fenti világból hiányzik; abszurd módon élettel teli történetet adnak elő Emily haláláról, mindezt az elmúlás utáni, visszatekintő és szellemesen irónikus hangon (valamint Elfman hangján, aki itt szerintem tényleg egy korai Waits-t imitál, hallgasd/nézd meg itt). Látható hát, hogy a dalok itt újból ráerősítenek a két helyszín közti ellentétre, ami - mint Victor tapasztalja - teljesen a feje tetején áll, mintha a halottak sokkal inkább élnének, mint a Felvilág lakói.
A leghangsúlyosabb, valamint a legtöbb széles vigyor közben "basszus, ez kurva jó" felkiáltást kiváltó rész azonban csak Emily balladaéneklése után jön (amit egy pókkal és egy a fejében lakó kukaccal közösen követ el, s ami érdekes módon feszegeti a 'halál vagy élet?' kérdését, ismét egy profin megírt, elhelyezett és elénekelt dalocskában), mikor is végül a zene a szöveg szerepét is teljesen át képes venni: Victor és Emily zongora duettje a legkisebb erőlködés nélkül mutatja, hogy hogy is kell használni a zenét, hogy kell szerves részévé integrálni egy történetnek, sőt mi több, hogy kell vele egyenesen történetet mesélni úgy, hogy az százszor hatásosabb, viccesebb, mélyebb és kifejezőbb legyen, mint bármilyen más megoldás, amivel helyettesíteni lehetett volna. Töredelmesen és büszkén vallhatom be, hogy nem vagyok képes fültől-fülig mosoly nélkül megnézni ezt a részt százötvenedszerre sem, ami asszem sok szempontból igazolja, hogy a soundtrack bizonyos helyzetekben teljesen átveheti a történetfonást, és ha ezt megteszi (és nem elhanyagolható szempont persze, hogy jól tegye meg), egész biztosan maradandót alkot és nagyon sokat tesz hozzá a szóban forgó médiumhoz.
A fent bemutatott dalok, zenék pedig külön hallgatva is egy abszolút tiszta csontvázát adják a mesének, ami egyrészt Elfman technikai zsenijét igazolja, másrészt azt is megmutatja, hogy jó dolog meglátni a lehetőséget, hogy a zene egy egyszerű szőnyegen kívül, amit a film alá terítünk, hogy ne mezítláb járjon teljesen máshogy is használható; lehet mesélő, lehet a szereplők bemutatója, párbeszéde: a zene tulajdonképpen minden lehet, ha ügyesen zsonglőrködünk vele. A Halott Menyasszony és Danny Elfman pedig egészen halálian bánnak vele, amiről legegyszerűbben úgy tudtok meggyőződni, ha tudatos kedvetekben egyszer jól megnézitek, és meg is hallgatjátok... Hát győződjetek meg róla!
Bonejangle Corpse Bride Danny Elfman filmzene
131975