Syd Barrett és Nico neve már csak azért is összekapcsolódik, mert mindketten 1967-ben léptek először a lemezkritikusok nyilvánossága elé. Barrett az első Pink Floyd-lemezzel, a The Piper at the Gates of Dawnnal, ami sokak szerint azóta is a legjobb Pink Floyd-lemez; Nico pedig a The Velvet Underground and Nico-val, ami kétségtelenül a 70-es évek egyik legfontosabb lemeze volt. Később (konkrétan kb. egy év múlva) mindkettejüket kirakták a zenekaraikból; a Pink Floydba megérkezett David Gilmour, a Velvetbe pedig nem kellett énekesnő. A legendák azonban nem így születnek, hanem úgy, hogy mindketten folytatták: Nicónak John Cale írt szólólemezeket (kicsit Lou Reed is segített, de azért nem túl sokat), Barrett pedig magának. The Madcap Laughs és Opel c. szólói teljesen agyament akusztikus gitáros hülyéskedések, rendkívül szórakoztatóak, és nagyon sokat lehet belőlük tanulni is az akusztikus gitáros dalszerzésről. A Nico-szólókat is érdemes meghallgatni, mert ezeken mutatkozott be először John Cale producerként, és sikerüket (mind a művészit, mind a kritikait) az akkor épp speedes mélyrepülését élő Lou Reed is megirigyelte.Nico halt meg először, már 1988-ban: Ibizán leesett a biciklijéről és beverte a fejét (lehetett a dologban szívroham és agyvérzés is). Barrett, aki meg állítólag skizofrén volt, kibírta 2006-ig, de a végén már elég szarul nézett ki. De a haláluk igazából csak a pontot rakta oda: Nico ugyan épp leszokott a heroinról, de már jó ideje csak küszködött, igazi áttörést nem nagyon hoztak a lemezei (bár a koncertjeit általában szerették). Barrett semmit sem csinált évek, sőt, évtizedek óta. Mondhatnánk azt is, hogy igazából jól jártak azzal, hogy meghaltak, és mindkettejük halála még így is későn jött (vesd össze Jim Morrisonnal, aki azért tudott akkor meghalni, amikor sikeres még bőven, de agya már nem volt) -- elég egyértelműen leszálló ágban voltak ők mindketten. Viszont kétségkívül letettek valamit az asztalra.
Olyannyira, hogy most mindkettejükre kisebb fesztivállal emlékeznek majd meg. A londoni Royal Festival Hallban maga John Cale szervezte a bulit most szombatra (okt. 11-e). Itt olyan zenészek lépnek fel vele, mint a The Fiery Furnaces, Mark Lanegan (The Gutter Twins, Screaming Trees), Peter Murphy (Bauhaus), James Dean Bradfield (Manic Street Preachers), meg még más be nem jelentettek. Minden bizonnyal jó buli lesz, Cale érdekes figura, és hát a Nico-dalok nagy részét ő írta, tehát elég autentikusan vezényli a feldolgozásokat.
Barrettnek pedig Cambridge városa állít emléket okt. 22-től nov. 1-ig a The City Wakes fesztivál keretében. Itt lesznek koncertek, előadások, kiállítások, még zenei műhelymunka is: Syd Barrett-számokat játszik majd szerintem boldog-boldogtalan Cambridge-szerte, a kiállításokon pedig megtekinthető Syd minden elborult festménye. Egy másikon Storm Thorgerson munkáiból látható majd összeállítás (ő csinált számtalan Pink Floyd-borítót, köztük az Atom Heart Mother, a Dark Side of the Moon, a Wish You Were Here és az Animals borítóit is), és még egy teljesen hülye happening is lesz, azoknak, akik szeretik az ilyeneket.
A dolgok szépsége az, hogy tulajdonképpen milyen tök jó már, hogy Syd Barrettre egy egész város csinál programot, de Nicóval is megtölti a Royal Festival Hallt John Cale. Annyi unalmas, erőlködő-húzódozó tribute-lemez van; nem sokkal egyszerűbb akkor már egy koncertet csinálni, annak legalább gyorsan vége. Ha nem jó, nem jó, de nem marad meg, hogy életed végéig zavarba hozzon. A fesztivál pedig külön érdekes, mert ennyiféle dolgot összehozni Syd Barrettről mindenképp tiszteletre méltó, és legalább valamennyire érdekes is. Szeretném azt mondani, hogy mindkettőről beszámolunk részletesebben, de nem, rohadtul nem fogunk tudni Cambridge-be és Londonba utazni ezért (semmi másért sem tudnánk igazából). De jó lenne, mert ezek jó ötletek, jó dolgok, ahogy ez a kettő is furcsa, de azért kétségtelenül jó zenész volt.
Linkek:
Syd Barrett.net
The City Wakes: A Tribute to Syd Barrett
Nico
Life Along a Borderline: A Tribute to Nico