Teljesen szubjektív ismertető egy brooklyni fiú/lány duó lemezéről, ami teljesen véletlenül akadt a Szerző kezébe. Mai kérdésünk: jobbá teszi-e a zenét három tonnányi visszhang?2008. 03. 11.
Teljesen szubjektív ismertető egy brooklyni fiú/lány duó lemezéről, ami teljesen véletlenül akadt a Szerző kezébe. Mai kérdésünk: jobbá teszi-e a zenét három tonnányi visszhang?
Amikor az ember már nem csak hobbiból ír a zenéről, hanem fizetnek is érte, nem mellékesen elvárják, hogy tökéletesen képben legyen a kortárs zenekarokat illetően, ennek érdekében pedig konstans zenehallgatásra kötelezik, amitől egy idő után már zúg a feje és sípol a füle, na akkor hajlamos erőteljesen anyázni. Egy ideig. Aztán rájön, hogy minden munka ilyen, illetve hogy ebből is lehet tanulni, nem is keveset. Például azt, hogy az új zene is lehet jó zene, sokszor ugyanolyan jó, mint a nosztalgikus részrehajlással kezelt régi kedvencek; csak jól meg kell kapargatni a felszínt, hogy a randa máz alól végre előkerüljenek a gyönyök. Persze a mennyiségi növekedés erőteljes minőségi visszaeséssel jár, aminek következtében nehezebb igazi kincsekre lelni, de egyáltalán nem lehetetlen, ugyanis jó zenéből most sincs kevesebb, mint régen, csak éppen szarból is több van. Türelmesen kell tehát keresgélni, esetenként random alapon: e sorok írója például így bukkant a High Places lemezére.
A brooklyni zenekart egy csaj (Mary Pearson) és egy srác (Rob Barber) alkotja. A receptjük valami ilyesmi: "Írj enyhén folkos-, hippis-, gyerekdalos beütésű, egyszerű, szeretnivalóan dallamos dalokat, öntsd nyakon őket nagy adag visszhanggal és zengetővel, végül adagolj a keverékhez egy púpozott evőkanálnyi elektronikát. Kész. Fogyasztása kényelmesen elhelyezkedve, hátradőlve ajánlott, ízlés szerint tudatmódosítő szerek használatával vagy anélkül." Ennyi. De tényleg, nem történik itt semmi forradalmi, annyian csináltak már ilyesmit ezelőtt, az egész shoegaze-stílus erről szólt, mit akarnak ezzel 2008-ban...? Csakhogy -- és ez a legszebb -- vannak dolgok, amiket nem kell megmagyarázni, mert egyszerűen jók. Kérdésnek itt helye nincs. A 03/07 - 09/07 a maga nem túl eredeti, bájosan butuska módján úgy jó, ahogy van. Csakúgy, mint a trehány módon a Cluster hasábjain nem recenzált, új Atlas Sound-lemez, ez sem szorul semmiféle magyarázatra. Szép.
Pearson nem rendelkezik operaénekesi adottságokkal, a hangja is érezhetően gyenge, de az effekt-fátyol mögé pont befér. Barber hangszerelései nagyon ügyesek, de tagadhatatlan, hogy az egész lemez ugyanazokra struktúrákra, ugyanarra az elképzelésre épül a csilingeléseivel, a finom kis ütősökkel, az úsztatott hangokkal. Nincsenek elsöprő, himnikus refrének és dúdolható dallamok. Sem a zene, sem pedig az ének nincs előtérben egy pillanatra sem, mégis, a kettő együtt nagyon pofás kis összképet ad. Az egész anyag nem több 30 percnél, véget is ér, mielőtt megunhatnánk -- mert meg lehetne unni, az is bizonyos. Így viszont minden rendben. Csak hátra kell dőlni.
Linkek:
High Places MySpace
High Places blog
131975