Henry Rollins hosszú karrierje alatt már majdnem mindent megtett, hogy nevetségessé tegye magát. Számomra a könyveivel tökéletesen abszolválta ezt a feladatot, ezt tanítani kellene. Ez az egyetlen ok, amiért írunk róla.2008. 12. 02.
Henry Rollins hosszú karrierje alatt már majdnem mindent megtett, hogy nevetségessé tegye magát. Számomra a könyveivel tökéletesen abszolválta ezt a feladatot, ezt tanítani kellene. Ez az egyetlen ok, amiért írunk róla.
Henry Rollins: Black Coffee Blues.
London: Virgin Books, 2005.
Ne kérdezze senki, minek kezdtem egy olyan ember már eleve gyanús könyvét olvasni, akinek a zenéjét sosem hallgattam, és azt a keveset, amit mégis ismertem belőle, egyértelműen röhejesnek tartottam, egyetlen jó pontnak pedig a vállára tetovált Einstürzende-logót tudtam felhozni. Maradjunk annyiban, hogy egy részről kicsit muszáj volt, de be kell vallanom, kíváncsivá is tett. Jó, beismerem, tudnom kellett volna, hogy a spoken word átbaszás, nagy-nagy művészkedő, arcozó, színészkedő átbaszás, nagyjából mint az alternatív táncszínház, és akit ilyenekkel hoznak kapcsolatba, attól célszerűbb inkább menekülni; tudnom kellett volna, de mégsem menekültem, hanem őszintén érdekelt, és őszintén arra gondoltam, elolvasom és meglátjuk. Csakhogy már nagyon hamar kibújt a szög a zsákból, és kiderült, hogy Henry Rollins-t (szül. Henry Garfieldet, de hát ilyen névvel csak nem lehet már, ezt meg kell értenünk) igazából nem nagyon érdekli az írás; Rollins-t a hitelesség érdekli és az előadás, a performálás, a munka. Mindezt figyelembe véve két konklúzió adódik a könyvéről.
Először is az, hogy a hitelesség ilyen fokú hajhászása, bizonyos emblematikus (elsősorban erőszakos) képekhez kapcsolása, és azoknak ismételgetése egyáltalán nem 'hiteles', 'tiszteletreméltó' hatást vált ki, hanem éppen hitetlenkedést és komolyan vehetetlenséget. A könyv '124 Worlds' címre keresztelt első részében kisebb-nagyobb szkeccsekben állít össze hosszabb-rövidebb, többé-kevésbé meglepőnek, megdöbbentőnek gondolt erőszakos jeleneteket, ahol az egyedüllét, a fájdalom, az elidegenedés fogalmai és képei olyan szintig fokozódnak, hogy az ember egyáltalán nem megdöbben vagy megbotránkozik (ami nyilvánvalóan a célja lenne ezeknek), hanem röhög, mert ezek nem kis 'súlyosbazmeg' karcolatok, hanem olyan Frank Miller által visszadobott szinopszisok, amikre a mester azt mondta, "béna, fiam, próbálkozz még". A súlyosnak szánt jelenetkék közt legelőször is a 'súlyosnak szánást' érzi az olvasó nagyon töményen, a súlyt egyáltalán nem: a hitelesség, amit ezzel is lenne hivatott elérni a szerző, azonnal kifordul magából, és az egész paródiává változik -- már ha lehet valami olyat paródiának nevezni, ami nincs is tudatában, hogy vicces, és nem 'súlyosbazmeg'.
A másik konklúzió pedig ebből is következőleg az, hogy ezek a szövegek nem Rollins más médiumokban alkotott művei, lám, Rollins más médiumokban is jelentőset alkot. Ezek a szövegek csakis azért válnak bármilyen szinten 'érdekessé', mert Henry Rollins neve van rajtuk. Ha az én nevem lenne, vagy a tiéd, mindenki kiröhögne a kiadóban, hülye vagy bazmeg, ezt adjuk ki, komolyan azt gondoltad, hogy ezt kiadjuk, ne röhögtess. Én lennék az utolsó, aki megvonja a művészet státuszt valamitől pusztán 'formai' okokra hivatkozva, vagy arra, hogy a verbális-írott művészet semmilyen szokásos jele nem található meg benne, semmiben nem különbözik semmi mástól. De itt nem csak arról van szó, hogy Rollins úgy ír, ahogy mások beszélnek, és tudatosan, és jól meggondoltan, és írói-művészi céllal (ez mondjuk kétségtelenül jól láthatóan megvan benne, l. az előző konklúziómat, csak épp nem segít), stb. stb. Így remek könyveket lehetne írni. Csakhogy ezek a szövegek egyetlen percig sem érdekesek. Ezek a szövegek kurvára erőlködnek, hogy érdekesek, hitelesek, megdöbbentőek, őszinték, kétségbeesést és elidegenedést lélektőllélekig kommunikálók legyenek -- de nem lesznek. Röhejesek lesznek. Mert mi van, ha egy szerző (jó, elbeszélő, narrátor, akármi, bár mondjuk itt nem hogy elválna a kettő, határozottan hangsúlyos lesz, hogy szerző és beszélő ugyanaz, különben nincs értelme) körmeszakadtáig arról ír, mennyire kemény csávó is ő, mennyire fáj neki az egész élet, mennyire fáradt, mennyire nem tud (és nem is akar) kommunikálni, kapcsolatokat keresni és fenntartani? Az van, hogy az ember megnézi a szerző haját. Ha a szerző haja feketére van festve, hülyén van levágva és a szemébe lóg, akkor máris tudjuk: a szerző emós, az a baja neki, amint eléri a 20 éves kort, elmúlik.
Henry Rollins már rég elérte a 20 éves kort. Innen tudnia kéne, hogy egyáltalán nem az ő keménységét bizonyítja, ha arról ír, Amszterdamban a turisták őt mennyire idegesítik, de (kegyesen) eltekint attól, hogy fejbelője őket. Talán ez a könyv nevetségességi csúcsa egyébként: ha fikció lenne, semmi bajom nem lenne azza, hogy egy fiktív elbeszélő így gondolkodik. Dehát határozottan meg van mondva, hogy ez itt Henry Rollins amerikai állampolgár, zenész, kiadós, művész beszél, aki kurvára nem is tehetné meg, hogy Amszterdamban fejbelőjön bárkit, és fogadjunk, hogy ezt ő is nagyon jól tudja. Ha mégis teljes komolysággal leírja, akkor teljesen egyértelmű, mi is ez: rossz keménykedő arcozás, az. Ahogy a görcsös ragaszkodás is a fájdalom, egyedüllét, kommunikációképtelenség képeihez (pl. a 'Monster' c. írásban is). És közel nem csak a könyv sugallja ezt: itt egy holland tévéinterjú, amiben Rollins kétségtelenül röhejességi világcsúcsot állít fel a pléhpofával iszonyatos arcozó baromságok beszélésében. Ahogy a zenéjéből, interjúiból, és írásaiból is kitűnik, Rollins-nak az a legnagyobb baja, hogy egyáltalán semmilyen humorérzéke nincs: komoly, elkeseredett világlátása talán onnan is adódik, hogy láthatóan képtelen bármit is viccesnek látni.
Dokumentumnak, életrajzi adaléknak biztosan kiváló. Valóban azok a legjobb részei a Black Coffee Blues-nak, ahol Rollins töredékes turnénaplóként emlékeit örökíti meg különböző fellépésekről, backstage-ekről, kávékról különböző városok többé-kevésbé lepukkant éttermeiben és szállodáiban; ez még élvezetes is lehetne, ha nem hatná át ezt is annyira a görcsös keménykedés. Én azonban elég életrajzot olvastam már, hogy tudjam, azokban egyetlen ténylegesen használható, élvezhető réteg van: a vicces anekdoták, sztorik. Minden más általában szarul megírt, felszínes újságírói kommentár (és ez azért van, mert életrajzokat általában nagypofájú újságírók írnak), ami egyetlen centit nem visz közelebb a művész megértéséhez, még akkor sem, ha épp az ő interjúiból van cut-and-paste-tel összeállítva (akkor még szánalmasabb). Itt azonban definíciószerűen nem találunk soha semmi vicceset. Az élet kemény, örömtelen, fájdalmas, magányos, sugallja Rollins. A legfontosabb, az egyetlen fontos és jelentéssel bíró eleme a munka. Csakhogy már ezt is ellőtte valaki, Andy Warhol, aki ráadásul még vicces is volt.
Nem lehet úgy punk valaki, hogy semmi érzéke az iróniához és a vicceshez. Nem lehetsz merev-fájdalmas arcú, komoly punk. Majdnem 50 évesen pláne nem, akármennyire kigyúrtad magad, és akármilyen hangosan tudsz üvöltözni a színpadon. Henry Rollins-nak, ahogy ez a Black Coffee Blues-ból is remekül kiderül, már vagy még mindig, de semmi köze a punkhoz. Mégpedig azért, mert igazából emós. Csak valahogy senki nem veszi észre.
Black Coffee Blues emo Henry Rollins
131981