Az ilyen kezdésekért fognak sokan anyázni, de: amikor legutóbb láttam Tom Waitset, úgy jöttem ki az amszterdami Carréból, hogy ez az ember egy kisebb (vagy inkább nagyobb) -fajta isten. Nem hittem volna, hogy mindazokat a finomságokat, mindazokat az elnagyoltnak, durván faragottnak tűnő fogásokat, amik a lemezeit ellenállhatatlanná teszik, valóban meg tudja csinálni élőben. Pedig meg tudta, nem is akárhogy. Összesen három zenésszel (köztük a régi motoros Larry Taylorral a bőgőn és a gitáros Marc Ribot-val) akkorát csapott, hogy a Carré közönsége hosszú ideig felállva ünnepelte a végén. De persze nem olyan meglepő ez, Tom Waits rajongói már csak azért is tudják értékelni, ha élőben láthatják, mert annyira ritkán játszik, pláne Európában.Az idén nyári Glitter and Doom-turné ezúttal egyébként nem megjelenéshez kapcsolódik (hacsak nem hihetünk annak a néhány pletykának, melyek szerint rövidesen új lemez is követi majd): legutóbb a három cédés Orphans-ban pakolt össze régebben felvett számokat, és bár azt követte egy rövid amerikai turné, most már bőven eltelt annyi idő, hogy már egyáltalán ne kapcsoljuk a box sethez. Ez tehát igazából bestof-turné, ahogy az amerikai koncertek setlistjeiből is látható. Nagyon tisztességesen megcsinált bestof-turné, ha már itt tartunk: egészen elképesztő számú dalból variálták össze a tizenhárom amerikai hülye helyen játszott fellépések műsorát (13 koncertet adtak 63 dalos repertoárból). Képviseltette itt magát a Swordfishtrombones előtti bluesos-jazzes lemezek anyaga is, akárcsak a Rain Dogs vonulata, még az ezredforduló előtt-után készült színházi zenék is (The Black Rider, Alice, Blood Money), sőt, még a Night on Earth filmzenealbumról is felbukkant a világ legszomorúbb száma, az 'On the Other Side of the World'. A kísérőzenekarból ezúttal mind Taylor, mind Ribot kimaradtak, kiegészült viszont egy fúvóssal-gitárossal és egy billentyűssel. Ahol a Real Gone turné ütött a négyszemélyes durvulással (Marc Ribot még a 'November'-nek is olyan gitárintrót csinált, hogy az ember összeszarta magát a gyönyörűségtől), a Glitter and Doom kihangszerelt mindent. Nem rockba, hanem jazzbe. És még ez sem tántorít el.
A prágai Kongresszusi Központ híresen jó koncerthelyszín, kiváló az akusztikája, és pont megfelel Tom Waits méret-igényeinek. Nem férnek be túl sokan (úgy 1500-an), a színpad meg elég nagy, amiben felépítheti saját kis beépülő színpadát, a feje felett lógó tölcsérekkel, hangszórókkal, megafonokkal. Középen egy kis kör alakú emelvény, rajta a mikrofonállvány, mögötte két gitár letéve, a földön megafon, marimba, ilyesmi. A jegyrendelés és beengedés idiotizmusáról most nem emlékeznénk meg, ezek ugye azok az élmények, amiket az ember elfelejt utána, mert csak a jóra. Elfoglalva helyünket az erkélyen, kicsit jobb oldalon, ültünk és hallgattuk a blues-t, amit a hangszórókból játszottak addig is, és reméltük, hogy ennél azért maga a koncert hangosabb lesz. Aztán alig fél-egy órás csúszással fények le, zenészek be, durva fehér spot középre -- és oldalról begyalogol zakóban-kalapban Waits, és megállt a fénybe.
Pontosan ugyanezt játszotta el 4 éve is, persze ettől nem kevésbé hatásos; a közönségből ugyanazt a talpra ugrást, tapsot, elementáris örömöt váltotta ki. Ez egyébként jellemző maradt az egész estére, sőt, ha az ember utánanéz, Waits közönségére általában. Talán attól is ilyen jó ez a zene élőben, hogy hihetetlen érzelmi energiákat épít és szabadít fel, ráadásul olyanokat, amik legalább részben egyáltalán nem a zenére, hanem konkrétan az előadóra irányulnak. Tudom, tudom, innen látszólag már csak egy lépés az Elvis és a Beatles színpadai előtt sikoltozó-elájuló közönség, de mégsem. Egyáltalán nem azért, mert ez bármilyen módon "igényesebb" zene; azért, mert Waits a zenéjében is, szövegeiben is sokkal intenzívebb, komplexebb érzelmekkel játszik, mint a Bea-"hey-hey-hey-love-love-love"-tles, és sajátos, groteszk világát lehetetlen lenne perverzió nélkül ugyanúgy körülrajongani, mint az átlag popsztárét. Hallgatói persze ugyanannak esnek áldozatul, mint a popzene összes többi hallgatója: egyrészt a zenész zsenikultuszának, másrészt az "élő hang" illúziójának. Nem mintha komolyan azt hinné bárki, hogy Waits itt "neki" énekel (bár az interaktivitás nála, változó módon ugyan, de mindig is része volt az élő fellépéseknek); az internetes reakciók, kommentek, egyebek tanúsága szerint sokkal inkább valami nagyon bensőségest él itt meg a közönség, ami hihetetlenül intenzív örömöt és szeretetet generál. Nem sznobizmusból szeretném én megkülönböztetni a fiatal lányok Elvis iránti sikoltozó rajongását ettől; azért, mert (különösen a leülős, nyugodt, jól körülhatárolt koncert-térben) valami olyan intenzitás érezhető itt, amit más koncerteken sosem láttam.
A prágai első nap setlistje ugyanúgy az Orphans-on beatboxozott 'Lucindá'-val indított, mint a turné mindegyik másik fellépése, és rögtön az első néhány dalban Waits-ből láthatóan előbújt az ördög (nem hiába ő fogja játszani Terry Gilliam filmjében). A középső kerek emelvényéről nem nagyon mozdult ugyan ki, de hihetetlen behajolásokat, dobogásokat (ilyenkor füst szállt fel az emelvényéből, ami külön viccessé tette), mutogatásokat vágott le. Hasonlóan már az elején kiderült, hogy sokan aligha hallottunk életünkben ennél szebben hangosított koncertet. Mindent egészen tökéletesen lehetett hallani Casey Waits minimál-dobolásában a legkisebb cinekkel kezdve a gitáron át a szaxofon legfinomabb hajlításaiig. És míg a Real Gone-turnén Waits végigzongorázta a lemezen is bemutatott különbözőfajta éneklések minden árnyalatát, most az volt az ember érzése, kimondottan, szinte parodisztikusan és önironikusan eltúlozza a védjegyszerű mély, rekedt, gurgulázó hörgést. Különösen nyilvánvalónak tűnt ez a kitartott hangokban, a felmenetelekben, a hajlításokban: sokszor úgy hatott, direkt túldramatizál, túljátszik, és ez persze elképesztő fapofával illet a dobogóján bemutatott koreográfiához. Az ember az ilyesfajta reflexiók végén persze mindig visszajutott oda, hogy istenem, hát ez az a hang, ezek azok a dalok, ezért jöttünk. A kikacsintás pedig szerintem pont annak szólt, hogy Waits nem véletlenül egyszerre ellentmondásos és kultikus figura.Ahogy ugyanis jöttek sorban a 80-as, 90-es évek torz gitáros, disszonáns, eredetileg minimális hangszereléssel (és azok is milyen hülye hangszerek voltak) készült dalai, még két dolog ragyogott fel kristálytisztán. Az egyik, hogy ez az ember úgy tud dalt írni, mint a világon senki más: bármilyen idióta hangzást is talál ki, bármilyen rettenetesen, fülsértően is énekel (túlozza el ezt vagy azt az énekhangját), ezek a dalok heurisztikusan azonnal felismerhetők jó dalokként. Van elejük, közepük, végük, még az atonális témáik is fülbemászóak, még a hamis zongorák is összeállnak. Ebből következik különben a másik dolog: hogy Tom Waits sokkal jobban, ugyanakkor sokkal magasabb szinten űzi a kísérletezést, a határok feszegetését, mint bármilyen művészi-ipari-alternatív csapat a világon. Nem kunszt úgy formát bontani, hogy kidob az ember mindent, amit konvencionálisan a zene részének tartunk; mégis miért volt nagy szám Marcel Duchamp piszoárja? Azért, mert vett valami olyat, amit senkinek eszébe sem jutott művészetnek kezelni, és azt mondta rá, hogy az. Ha az eredeti kiállításon a közönség nagy része belehugyozott volna, és Duchamp-ot körberöhögik, ez a kánonbontó fogás egészen máshogy sül el. Waits részletekben bont formákat, tolja ki a határokat, kísérletezik valami újjal; globális mintái (konkrétan az, hogy ezek dalok, baszod, és első blikkre fel is ismerhetők dalokként) szilárdak, megadják a kapaszkodópontokat. Így aztán bármilyen agyament ritmusokat is üt a fákon-dobokon, bármilyen disszonáns, hamis a gitár vagy a zongora, bármennyire károgó-elviselhetetlen az ének, hallgathatók maradnak. Viszonylag ritkán hallgatom a Bone Machine-t, de a lecsupaszított, gyakran direkte elbaszott, torzított-zajosított szólamok mindig összeállnak. Waits pedig akármit csinál, nem tudja elrontani az énektémákat, és ez koránt sem csak a teljesen egyéni, nehéz munkával kidolgozott és Joe Cockert a porba alázó hangjából adódik. Ahogy a prágai koncert túldramatizálásával, a gurgulázó-kaparó hörgést túlhajtó íveivel megmutatta, ez az ének az egész zene kulcsa: mert egyszerre utal a konvencionális formára (verze-refrén-bridge, értelmezhető, bár groteszk szövegek, félelmetesen érzékeny árnyalatok és érzelmi töltések), de ugyanakkor fel is bontja azt (csikorgó magasak, öblös, patetikus mélyek, elviselhetetlen falsettók). Az pedig, hogy erre most külön rámutatott, újabb adalék ahhoz, miért is jó ez a zene, és miért is volt jó ez a koncert.
Sorban követték egymást az eredetileg durvábbnál durvább dalok (a setlist egyébként megtekinthető itt): 'Way Down in the Hole', 'All the World Is Green', 'I'll Shoot the Moon' (poénos telefonszám-betéttel), 'Hang Down Your Head' és 'Raindogs' (sajnos harminikás-klarinétos beindulás nélkül, viszont a szólórészbe bekerült a 'Russian Dance' témája) a Rain Dogs-ról, még a 'Cemetery Polka' is, rövid bevezetővel a családi összejövetelekről ("There's uncle Joe, don't look... Uncle Jerry, really don't look... and there's UNCLE VERNON, UNCLE VERNON"). Elsőre szinte felismerhetetlen 'Eyeball Kid', és az egyik legszebb extra-szám a Big Time-ról, a 'Falling Down'. Ezt az első blokkot mintha direkt a kontrasztra figyelve válogatták volna: a Glitter and Doom jazz-hangzásával egészen máshogy szóltak. Nem a hangzás nyersesége, torzítása, direkt elnagyolt részletei volt a lényeg, hanem a hangszerelés és a hangosítás, na meg persze a hangszeres játék szépsége. Döbbenet, mennyire másképp is el lehet ezeket játszani úgy, hogy ugyanazok a számok maradnak. Mert próbáj valami szaros noise rock vagy indusztriál faszságot úgy meghangszerelni ilyenre, hogy felismerhetően ugyanaz maradjon -- kurvára nem fog menni (épp ezért volt kurva jó dobás Johnny Cash NIN-feldolgozása is annak idején). Ráadásul a mellétett elszállt, elvont, művészkedő lila köd meg színházasdi nélkül. Megint csak úgy is mondhatnánk, itt nincs szarozás, itt jó dalok vannak, amiket lehet így is, úgy is játszani, de akkor is csak az marad, hogy hülyéskedünk egy kicsit a jó dalokkal. Van egy kis interakció, Waits beszél egy kicsit a számok közt; van egy kis vizuál, a színpad hátterei különböző színekkel pöttyöződnek, a 'Cemetery Polka' jazzesített kiállásaiban meg Waits feltesz a fejére egy diszkógömb-szerű tükördarabkákból álló kalapot, és élő stroboszkópként forog egy kicsit a dobogóján.Az öt számos zongorás blokk meg egész máshová vitt el hirtelen. A gép forog, a zenészek pihennek, Waits és a bőgős játszanak ketten olyan dalokat, amikért már 4 éve Amszterdamban is reménykedtem kicsit: mondjuk az 'Invitation to the Blues' egy gyönyörű, lecsupaszított változatát, utána rögtön a 'Tom Traubert's Blues'-t; majd az ezt követő 'House Where Nobody Lives'-ben megint elszállt a fejünk, mikor rettenetesen finoman belépett egy szaxofon, időnként a gitár. Ha a jazz ilyen lenne, én komolyan szeretném, de valljuk be, nem ilyen. Végül aztán az 'Innocent When You Dream'-ben mi is gyakorolhattuk, milyen jó bebaszott kórus lehetnénk mi 1500-an; meg kell mondjam, a közönség azért eléggé gyéren énekelt (magamat is beleértve, bár én legalább megpróbáltam a vonyító magasat a legvégén, csak Tomnak a színpadon jobban sikerült). És ezzel megyünk is tovább.
A harmadik blokk, újra teljes zenekarral, egy egészen csodálatos 'Lie to Me'-vel kezdődött, ahol Waits tovább erőltette a közönség bevonását: minden "I have no use for the truth" után nekünk kellett volna a rakenroll "wháááááá"-t bekiabálni. Úgy tűnt, nem volt velünk teljesen elégedett, mert nagyon sokszor megcsinálták egymás után a kiállást. És mert zongorás blokk után zúzás kell, folytatta a 'Hoist That Rag'-gel, ami viszont, meg kell mondjam, elmaradt a Real Gone-turné mögött. 4 éve Amszterdamban a 'Hoist That Rag' akkorát ütött, hogy szétesett a ház: Ribot darabos, direkt elbaszott latinos-Santanás paródiagitárja egyedül vitte el a dallamot az ének mögött, refrénben pedig akkora dinamikai váltás volt, hogy az ember szinte szélként érezte az arcán a színpadról süvítő energiát. Prágában viszont alig hallottam a gitárt, túl sok minden ment mellette. Nem rossz, nem rossz, hogy a szólót a zongora játssza, meg utána még átmegyünk szaxofonra is; látom, hogy illeszkedik ez a koncert érezhető koncepciójába -- de én a 'Hoist That Rag'-től azt és csakis azt várom, hogy vigye le a fejemet (ha az ember meghallgatja a lemezverziót, még azt is hallja, hogy eleve túlvezérelt, tehát még így is torzított a hangzás, és a versszak vinnyogó éneke után a refrén mély, torokból erővel odamordult "hoist that rag!!"-je az egyik legtöltöttebb, legerősebb refrén Waits életművében). Aztán mennek még tovább Orphans-irányba ('Lost in the Bottom of the World'), vissza a Real Gone-hoz ('Trampled Rose') és a Bone Machine-hoz is ('Jesus Gonna Be Here' és 'Dirt in the Ground'). Utóbbiaknál azonban ott futkározik a hátamon a kétség, akárcsak a 'Hoist That Rag'-nél: én a durva falsettókat akarom ("a Prince-hangomon énekeltem fel", ahogy Waits mondta egyszer a 'Dirt In the Ground'-ról), a nyers, fémes gitár-behúzásokat a "religious material"-ben. De aztán persze megbékéltem, mert ezzel együtt mégiscsak ott vannak a zongora akkordjaira rájátszott finom fúvósok, még ha az ének ritmusát, feszültségét Waits most már egészen máshogy is képzeli el. A harmadik blokk befejezéseképp 'Make It Rain' és csillámpor-eső a középen álló kalapos artistára: mintha a Glitter and Doom plakátja kelne életre.Már eddig is viszonylag hosszú volt, 21 szám; de mivel ezen a turnén sosem volt még olyan, hogy ne lett volna ráadás, persze tapsolunk felállva, mint az állat: a finálé után Waits előrement a színpad legszéléig, ahol a földszinten helyüket elhagyók nagyjából 5-10 ember mélyen képezték a tömeget, kicsit kezet fogott, aztán kisétált jobbra. A ráadást aztán a világ legszomorúbb számával, az 'On the Other Side of the World'-del kezdte, és még rádobott egy 'Singapore'-t, hadd legyen egyértelmű, hogy a Rain Dogs-ról játszik a legtöbbet. Innentől már csak a kijutás maradt az egyetlen gondunk, és az, hogy a maga Waits által dizájnolt pólókból azért még vehessünk magunknak (sikerült is egy 'Untitled-1' címre hallgató, eredetileg betonon olajjal készült arttal díszítettet, a csajomnak meg az 'Untitled-3'-ast, a 2-es nem volt olyan jó), illetve sürgősen leüljünk valahová sört és töményet fogyasztani. Nem mintha feltétlenül be kéne rúgni egy Tom Waits-koncert után: de azért az ember úgy van vele, még mindig elég ritka élmény ez ahhoz, hogy ünnepeljük egy kicsit magunkban is, és persze megbeszéljük régi pszeudoalternatív gitáros barátommal, akkor most el voltak így baszva vagy nem voltak így elbaszva a Bone Machine-számok.
Tom Waits-et még fogjuk látni, fogunk róla hallani. Reménykedem benne, hogy 3-4 év múlva előáll egy új lemezzel megint, és ismét jön Európába is. Akkor ugyanígy rávetheti magát a lelkes európai közönsége, ugyanezt az intenzitást várva ismét megtapasztalhatja, hogy valami máshogyan hangszerelt, máshogyan kitalált, máshogyan kurva jó dolgot kap. A mozgása viszont nem fog változni, tehát újra megkapjuk a hülye (helyben)járások örökre kinevezett miniszterét.
Extra:
Az atlantai koncert az NPR-en (stream/podcast)