2008. 12. 08.
John Lennon halálának évfordulója egyesek szerint annyira nagy dolog, hogy maga hf Buthu Wuthu Geyhdeyh, portálunk állandó művészeti tanácsadója is rászánta magát, hogy egy régebbi írásának leporolásával reflektáljon New Yorkra, Lennon halálára, a művészetre, és persze saját magára.
Néha az is hiányzik, ahogy New York-ban kergetem a művészetet, a Central Park kanyargós belső ösvényein, a 5th Avenue-n, a Broadway-en vagy a Times Square-en, mindig a Port Authority metrómegállóból indulva reggel. Minden nap külön kiválasztom, ma merre; New Yorkban csakis gyalog vagy metrón közlekedtem, pedig bérelhettem volna ott is hosszú fekete autót, akár sofőrrel is, hogy hátul nyugodtan belesüllyedhessek a pezsgővel, whiskey-vel megtámogatott reflexiókba, utca- és házszámokról, elillanó művészetről, arról a végtelen sorról, ami ennek a városnak a művészbejárójánál álldogál. Festők, írók, zenészek, sztárok és ismeretlenek várják, hogy beléphessenek.
Voltak jó napjaim New York-ban, amikor a művészet mintha mellém szegődött volna, ahelyett, hogy ellenem játsszon; a Broadway elején, a 12. utcánál, a Strand 18 mérföldnyi könyve közben arra gondoltam, a könyvek úgy 4 mérföld után elvesztik a jelentésüket, már nem látom őket, nem olvasom el a szerzőjüket, címüket, nem nézem meg az árukat. Nem nézek bele, olyan, mintha nem érdekelnének. Valami letargia-szerű érzés ez, sűrű, sötét mélységbe ragadja a nem kellően céltudatos nézelődőt. Úgyhogy miután zúgó fejjel és káprázó szemmel kiléptem, azon nyomban a Starbucks-ba kellett mennem mindig, és meginnom az egyetlen iható amerikai kávét, a Starbucks double espresso-ját. Mellé valami fahéjas-féle bagelt is. Csak hogy még jobb legyen nekem, testemben-lelkemben, lehetőség szerint. Ilyenkor mindig azt éreztem, hogy valóban jó is nekem.
A Union Square-i lemezboltban ugyanez, hiába megyek végig az emeletnyi cd-n és audiovizuális műalkotásokon, csak a föld forog tőlük a lábam alatt, és az ájulás kerülget. Nincs türelmem a sok-sok ládányi maxihoz, pedig kétségtelenül van köztük olyan, amire szükségem lenne. Más emberek energikusan egyik polctól a másikig lapozgatják végig a lemezeket, válogatják a kedvezményes vásár termékeit -- én pedig nem tudom artikulálni magamnak, milyen kritériumokkal eredjek bármi után is itt. Mert ha tudod, hogy mit akarsz, akkor egyszerű; ha csak azt tudod, milyet akarsz (mint én: művészit), sokkal nehezebb. Akkor nem csak azt kell eldönteni, ezt vagy azt akarom-e; előbb azt is, valószínűleg művészet-e ez vagy az. És mielőtt ismerném, ugyan hogyan is dönthetném el róla?
A Village-ben a galériákkal könnyebb. Ott legalább látom a képeket, amint a fekete garbóra zakót hordó, kis drótkeretes szemüvegű vásárlók végigmérik őket (és egymást, és engem is). És egy kis tapasztalattal már könnyű megállapítani, első ránézésre is; ami a könyvnél vagy a lemeznél nincs meg. Maga a város is pontosan ilyen, sétálhatsz benne, körülnézhetsz, és amíg nem tudod, mi után is mész, mit is akarsz, addig semmilyen támpontot nem ad.
Mert az Empire State Building például művészet. Nem a szerencsétlen art deco-s kialakítás miatt (akkor már inkább a Chrysler Building), vagy mert gyakorlatilag ki van állítva, a város közepén. Hanem mert ott van, és lehet tudni, hogy ott van; és nem jelent az égvilágon semmit, éppen ezen kívül. Hogy ott van, tudom, hogy ott van, és mi több, bele is tudok menni, és kinézni belőle az utcákra és taxikra, a kétszer hat sávos utakra, arra a hatalmas térre, ami ebben a városban van. New York nem egy apró, műtárgyakkal (vagy épp kacattal) telezsúfolt régiségbolt, hanem óriási kiállítóhely. Megpróbálom megkeresni a Factory-t, hogy a teret a kreatív akció tereként is megérthessem. Mindenki, aki a művészettel él, bálványimádó, rajongó. Nincsen "intelligens, kritikus" -- elfogulatlan, elkötelezetlen -- műélvezet, ti mind sikoltozó, transzparensen "I Love Whoever" feliratokkal az első sorba tóduló tinilányok vagytok a művészet színe előtt. Rajongásotok felemel vagy meggyilkol, nincs érdemi különbség, talán csak az érintett művésznek.
Aztán a 5th Avenue-n felfelé sétálva, Joe's Original Famous pizzával, újabb kávéval, eljutok a Central Park sarkán a játékbolthoz; feljebb a Central Park West-en, Holden Caulfield nyomában; és végül a Guggenheimnél kilyukadva érek a művészet tüzéhez legközelebb minden egyes nap. Annak ellenére, hogy minden nap, amikor be is megyek a Guggenheimbe, rosszul leszek, felháborodom vagy halálra kacagom magam. Egyik nap a nagy spirál valamelyik emeletén ezt láttam az egyik vitrinen: "Please do not touch the case. It is part of the artwork." Néhány szilikonból kiöntött lábnyom mellett: "Please do not step into this area. It is part of the artwork." Lélegzetem is elállt, és mire rájöttem, hogy öntudatlanul is azért nem veszek levegőt, mert minden bizonnyal az is a műalkotás része, és letántorogtam a spirál tetejéről, végig a mind-mind a műalkotáshoz tartozó terekben, és kilépve a napfényre elgondolkodtam, érdemes-e most még a Metropolitanbe is bemenni.
Majd máskor. Ez meg túl egyértelmű. Itt nem azt kell eldönteni, művészet-e valami, hanem hogy kíváncsi vagyok-e rá. Lehet, hogy pont valami olyanra vagyok kíváncsi, ami épp nem művészet, de ide került. Egy összegyűrt, eldobott belépőjegy a lépcsőfordulóban, vagy egy rágógumi a piszoárban, a férfi vécében. A művészet meglepőbbnél meglepőbb helyeken ugrott elém New York-ban, várva, hogy vajon mit teszek, ha így meglep. Én pedig mindig mást tettem, pont ez hiányzik benne: időnként Starbucks-t ittam bagellel, időnként sétáltam két sarkot, sajtboltban vásároltam vagy kitisztíttattam a cipőmet egy négerrel. Sosem tudom, mi a feladatom, én kergetem a művészetet, vagy ő játszik velem. Lehet, hogy ő játszik velem, mint már annyiszor, annyi helyen. New York a legnagyobb játéktér a művészetnek.
És igazából a Dakota háznál értettem meg, mi is a játszma. A Strawberry Fields felől jöttem egy nap, a Guggenheimtől át a Central Park East-re -- és láttam magamat David Chapmanként, amint várom John Lennont a ház előtt. A művészet végre felfedte a játszma természetét. Nem, nem kergettem a művészetet; pontosan tudtam, hogy ott van, hogy most éppen hol, az mindegy, csak épp akkor legyen ott, ahol nekem kell, amikor én elszánom magam, hogy most végre megöljem. Mindvégig emiatt volt annyira kényelmes, elragadó, annyira nyugodt New York: mert a végén leszámoltam a művészettel, mint őrült gyilkos; nem mintha ettől eltűnt volna, de az én személyes találkozásom vele kétségtelenül mindörökre megmarad.
131979