2008. 04. 05.
Úgy ítéltük meg, a Deerhunter agyba-főbe dicsért lemezének értékelésére egyes-egyedül művészeti szaktanácsadónk, hf Buthu Wuthu Geyhdeyh alkalmas: ennyire művészi lemezhez csak az szólhat értelmesen hozzá, akinek élete különben is a művészet körül forog. Nagy nehezen meggyőztük, hogy rövid időre hagyjon fel a regényírással, amivel mostanában foglalkozik, és nyilatkoztasson ki. Nagy meglepetésünkre megtette.
Világéletemben ellene voltam az ókori görögök azon gondolatának, hogy a szépség összhang, harmónia, a művészet pedig mimésis. A művészetnek vajmi kevés köze van a valósághoz, arról nem is beszélve, hogy azt egyáltalán nem "utánozza". Ugyan mit nyernénk olyan művészettel, ami (bármely kiváló hozzáértéssel bár) csupán a valóságot tükrözi vissza a mi szemünkbe, ami pont ugyanazt mutatja saját stilizáltságának fátylán keresztül, amit érzékeink szűrőin átvezetve amúgy is látunk? Lelkes tekintetünkben is "tükröződik" a valóság: mégsem jut senkinek eszébe művészinek nevezni senki más szemét, bármely szenvedélyesen is szeresse őt. A művészet legnagyobb feladata, hogy más legyen, mint a valóság, hogy konokul különbözzön attól: fel ne ismerjük benne mindennapjaink mundén világát, meg ne halljuk ugyanazokat a gyűlöletesen unalmas szavakat, melyek napról napra az őrületbe kergetnek minket. "Jegyeket, bérleteket kérem", "négy elem egy százas", "jó napot kívánok, miben segíthetek?" -- ugyan ki akarná, hogy a művészetben magára és életére ismerjen?
Röviden: úgy vélekedtem én mindig is, a zenei művészet lényege a hangok művészisége. Mivel életünk minden területén kikerülhetetlenül is keretekben, vezérfonalakban, történetekben és egységekben gondolkodunk, a művészetnek (s így a zenének) kutya kötelessége ellene mondani mindennek: egyáltalán nem az számít, az egymás után következő, vagy egyidőben hallható hangokból adódik-e egységesként felismert, koherens kép, sokkal inkább az, hogy minden egyes elemét, hangját, rezdülését külön-külön kétségen kívül nagyszerűnek, művészinek lehessünk képesek elfogadni. Minden egyes hangot kell művészinek megképezni; ami belőlük összeáll, szükségszerűen maga is művészet lesz. És a "popzenének" nevezett szférában sincs ez máshogy, akármennyire is hadakozna ellene a producerek és lista-gyártók emberfeletti serege. Azt hiszik, nem lehetséges a művészet a popzenében? hogyne lenne, felelem maguknak, művészet mindenhol lehetséges. Ha nem lenne az, képtelenek lennénk kiszakadni saját elgondolásaink, érzékleteink, benyomásaink felhőiből, s mintegy viharként tekinteni rá, amely egyszerre öntözi lelki termésünket és veri le jégesőjével a zsenge rügyeket ágairól. Ha valahol, a popzenében kell igazán lehetővé váljon a művészet, hiszen kétség sem fér hozzá, hogy a művészetnek mindig ott kell előbukkannia, ahol a legtöbben látják. Bradford Cox zenekara, a Deerhunter, melynek Cryptograms című lemezét rám bízták most itt, kiváló úton halad. Mint hallom, saját magában, magát Atlas Sound-nak nevezve, egészen pontosan oda lépett, ahová véleményem szerint kellett neki e lemez nyomában: mert ez a lemez helyenként diadalmasan művészi, de ez koránt sem elég. Hangjai legtöbbször ragyogó ataraxiával magukban maradnak, elválnak az összes többi hangtól, hatalmas méretekben valósítják meg azt a sehová sem kapcsolódást, azt a tökéletes irrelevanciát, ami a nagy művészet sajátja: hogy máshogy mutathatná meg a művészet, hogy csakis akkor jelent különbséget, ha mi hagyjuk azt neki, felismerve hangjain, szavain, képletes ecsetvonásain mindazt a mást, ami életünkben (mi több, a világban általában) üresen marad nélküle, azt a helyet, ahová kapcsolódik, s ahová az égvilágon semmi más nem tud kapcsolódni? A dalok legtöbbjének hangsávjai elmennek egymás mellett, s a hangeffektek, visszhangok, ide-oda küldözgetett és felerősített jelek által inkább vadont, mint térképet rajzolnak bármiről, amire hallatukon gondol az ember. Még amikor meg is szólal egy emberi hang (Cox-é, feltételezem), akkor is torzan, megafon vagy hasonló eszköz mögül: a hang, ami nem az övé, ami nem úgy van, ami nincs ott.
Máskor viszont leveri a művészet lécét ez a zene, leginkább akkor, amikor a hallgatnak eszébe jut róla valami más, amikor az egyébként egymáshoz semmilyen gyűlöletes 'kompozíciós logika' alapján nem kapcsolódó részek és témák mégis összeállnak, bármily kérészéletűen is, és bedobnak minket ezúttal nem a művészet mélyvizébe, hanem pusztán a hasonlóságok azonosításának feladatába. A lemez bevezetőjének kezdete mintha egy Pink Floyd-szám lenne a Meddle-ről; a 'Lake Somerset' ipari hangú basszusgitárja, a magas hangok kiemelt, fémes zörgése mintha Nine Inch Nails lenne; a 'Strange Lights' akár újrakevert, kissé átforgatott Beatles vagy Velvet Underground is lehetne, s ezeket a levegőben fent hagyott, gitáron lengőn pengetett motívumok, a háttérben lebegő visszhangszőnyeg sem mentik meg. A 'Hazel St.' Joy Division-t idéző basszusára sem olyan elementáris, minimalista gitárok épülnek fel, melyekre a befogadás és mindenféle (bármiféle!) jelentés lenne építhető: hirtelen 80-as évek-szerű ritmus, csillogó, kifényesített gitárhangok úsznak be, és hozzák maguk után kötve épp ugyanazokat a művészi hiányosságokat, amelyek egyes előző dalokba is beszivárogtak. Paradoxnak tűnhet talán azt mondani, hogy a szerkezet, a hangzáshoz vagy (zenei) tematikához láncolt kapcsolódási pontok teszik kevésbé művészivé ezt a zenét: pedig pontosan így van. A Deerhunter akkor a legrosszabb, amikor regresszíven igyekszik visszakönyörögni magát mindahhoz, amit a popzene művészetében faképnél hagyott: a struktúrához, a hagyományos hangszereléshez, az énekhez.
A lemez csúcspontja a 'Providence' című dal: ebben a visszafelé játszott, visszhangos, halkuló-harsányuló, a háttérből győzedelmesen feltörő akkorddal emlékezetessé tett téma talán több kifejtést is megért volna. Az 'Octet' és 'Red Ink' között két különböző orgona hangja játssza össze, mossa át meg át egymásba a két számot. A két orgona, a csöngők és a hatalmas tér, amit a hangeffektusok kerekítenek minden egyes hang köré, ama kiváló, művészi rockzenekar, a Pink Floyd korai szakaszát idézi monumentalitásával, s visszahozza kissé a 'Providence' már említett remek hangú felharsanásait is. Természeti és emberalkotta hangok élnek és mennek el egymás mellett a lemez legmagasabbra törő, legművészibb pontjain.
Mindez azonban nem elég a művészethez. Coxnak és asszisztenseinek nem szabad itt megállniuk: azt kell mondaniuk, megszabadulunk a reakciós zenei tematikák minden maradványától, hogy művészetünk tiszta és magábanlévő lehessen. Elszakadunk minden jól bevált sémától, szerkezettől, kapcsolódási ponttól, amik lerontják a lebegést, lehorgonyozzák a művészetet holmi aktualitásokhoz -- zeneiekhez vagy valósokhoz, hozzánk vagy a hallgatóhoz, mert a művészet feladata, hogy közöttünk legyen, abban a résben, amit a világ hagy, amikor elnagyolt formái nem illenek a szubjektum gondosan reszelgetett-csiszolgatott finom részleteihez. Igen hasonló az elképzelésem a többek közt Brian Eno által is prófétált 'ambient' fogalmához: a művészet valóban körüljár, de az embernek sosincs választása, figyel-e rá. Egyáltalán nem újdonság azt mondani, az 'ambient' művészet olyan, amire lehet figyelni is, és lehet figyelmen kívül is hagyni. Minden művészet ilyen -- ugyan ki ne tudna figyelmen kívül hagyni egy Thomas Mann-regényt (akinek esetében épp az a probléma, lehet-e rá egyáltalán figyelni) vagy egy Malevics-képet? A Deerhunter emelkedettebb pillanataiban azt valósítja meg, amire lehetetlen úgy figyelni, mint ahogyan azt megszokta a befogadó, lehetetlen ugyanúgy meglátni és megérteni, mint más popzenét. Fontos viszont, hogy akkor ne alkudjanak: ha ugyanis ezeket a kapcsolódásokat meghagyják, a Deerhunter meglehetősen jellegtelen zene marad, és beteljesíti az utolsó szám, a 'Heatherwood' jóslatát: 'was not [will not be] seen again'.
Linkek:
Deerhunter Myspace
Deerhunter blog
BWG előadásai a művészetről
ambient Bradford Cox BWG Cryptograms Deerhunter művészet
131975