A mindig kedves és bohó Gallagher-fivérek megint összehordtak egy lemezre való új dalt, a maszterelésnél ráküldtek az egészre némi kórust és visszhangot, a végeredményt pedig szép, színes borítóba csomagolták. Hipp-hopp, itt az új Oasis.2008. 10. 06.
A mindig kedves és bohó Gallagher-fivérek megint összehordtak egy lemezre való új dalt, a maszterelésnél ráküldtek az egészre némi kórust és visszhangot, a végeredményt pedig szép, színes borítóba csomagolták. Hipp-hopp, itt az új Oasis.
"kómirelű kőtyual
kamórile kütyőul
kumaróli ketyüől
kőmuraló kityeül
kőmürula kótyiel
kemürőlú katyóil
kimerülő kutyaól"A fenti, látszólag értelmetlen (ám valójában nagyon is lehetséges, ugye, bölcsész barátaim...) szavakat gyermekkorom egyik legnagyobb ikonja, a megboldogult Lázár Ervin adta visszatérő szereplője, Ló Szerafin szájába, aki ezzel próbálta bizonyítani hitetlenkedő társainak, hogy verset írni márpedig pofonegyszerű. Az Oasis kilencvenes évek utáni életműve tökéletesen példázza, hogy ugyanez a dalszerzésre is érvényes. Liam és Noel Gallagher jó úton haladnak a Pataki Attilává válás útján, körülbelül háromévente kihoznak egy tökugyanolyan új lemezt, az esetleges kísérletezgetést mindig csak módjával, szigorú határokon belül engedik meg maguknak, és hát egyébként is: az Oasis lényegében akkor is ugyanaz maradna, ha legközelebb grindcore-t játszanának.
Ezzel amúgy nem lenne semmi baj, hiszen a Motörheadet is azért szeretjük, mert Lemmy mindig ugyanolyan ráspolyosan énekel az ugyanolyan egyszerű riffekre; a probléma az, hogy valakik, valahol, valamikor, nagy unalmukban kitalálták, hogy a Gallagher-tesók bizony zsenik. Ők meg elhitték magukról -- főleg Noel, aki talán az öcsinél is pofoznivalóbb hülyegyerek szemtelenebb. Volt ugye a mindig tárgyilagos és visszafogott NME által gerjesztett Battle of Britpop a kilencvenes évek közepén, amit sokak szerint az Oasis nyert meg, sokak szerint (na jó, szerintem) pedig egy égbekiáltóan nagy hülyeség volt az egész, ráadásul én mindig a Pulp mellett tettem le a voksomat, pedig rájuk nem is lehetett szavazni. Na mindegy. Mindenesetre amíg az ősellenség Damon Albarn vad kísérletezgetésben próbálta feloldani megalomán frusztrációit (tulajdonképpen rajzfilmfigurákkal és mandarin nyelven éneklő majmokkal szöszmötölt), addig ez a derék manchesteri banda bizony egy tapodtat sem moccant semerre -- igaz, ők legalább még együtt vannak -- viszont valami furcsa konstelláció folytán nemzedéki ikonokká, megkerülhetetlen figurákká váltak.
Az új lemez csak tovább erősítette bennem azt a feltételezést, miszerint ha annak idején a What's The Story... vagy a Definitely Maybe helyett bármelyik későbbi lemezét hozta volna ki az zenekar, akkor is ugyanekkora sztárokká váltak volna. Mert vannak tényleg zseniális, korszakalkotó, fontos lemezek és vannak bandák, akik csak jó időben vannak jó helyen -- félreértés ne essék, ez sem kis dolog. Csak hosszú távon nem túl kifizetődő, mert esetleg maguk a zenészek is félreértik. A Dig Out Your Soul egyébként a családbarát pszichedélia jegyében fogant, kapunk egy kicsit a bevezetőben említett visszhangeffektből, némi céltalan (a Verve szintén igen langyi új lemezének unalmasabb pillanatait idéző) elszállással és az ezerszer elsütött, régi poénokkal megfűszerezve.
Az Oasis a legjobb pillanataiban képes volt közel kerülni az igazi katarzishoz, de az idő elszállt, Noel pedig korántsem ír annyira fogós refréneket mint azt gondolja mint régen. Egyáltalán nincs értelme egy-egy dalt külön kielemezni, a legtudatosabb zenehallgatás után is csak az marad meg a hallgatóban, hogy ha Noel és Liam Magyarországon születnek, mostanra valószínűleg falunapokon és motoros találkozókon hakniznának két kontroll-láda és egy félrészeg hangmérnök társaságában. A másik népszerű sztereotípia, hogy az Oasis a Beatles-életművet hasznosította újra, na ez egy gyomorrándítóan nagy hülyeség; attól, hogy valaki három akkordra dúdolható(nak szánt) dallamokat énekel, még nem lesz Bitlisz, kétkedőknek ajánlom figyelmébe Lennonék életművének második felét, a Rubber Soul-tól kezdve.
Az Oasis -- és majdnem az összes langyos angolszász popzenekar -- legnagyobb bűne mégis az, hogy nyilvánvalóan halálosan komolyan veszik magukat, amitől viszont paradox módon csak egyre viccesebbé válnak. Talán jó lett volna, ha Gallagherék közmondásos, szórakoztató pofátlansága néha kicsit bekéredzkedik a dalaikba is. Illetve ha kéredzkedett is, ők nem engedték.
Linkek:
Oasis hivatalos
Oasis MySpace
Langyos Brit Popzenei Hét:
01 Kimerülő kutyaól (Oasis: Dig Out Your Soul)
02 Az elveszett kisfiú (Travis: Ode to J. Smith)
03 Másnapos időutazás (Keane: Perfect Symmetry)
04 Inkább a foci (The Verve: Forth)
Beatles Dig Out Your Soul Langyos Brit Popzenei Hét Liam Gallagher Noel Gallagher Oasis
131975