2008. 08. 12.
Tenyerünket előre dörzsölve, gonosz félmosollyal az arcunkon meghallgattuk, miről blogol a tapló nyugati blogger. Eredmény: mire kimondhattuk volna, hogy "többszólamú vokál", rádöbbentünk hogy jól bevált konfliktuskereső stratégiáink valahogy befuccsolnak a seattle-i ötösfogat debütalbumának kapcsán. Fáj kimondani, de ez az év egyik legjobb lemeze. Kritika.
Lelketlen tucatzenekarok indokolatlan túlhájpolásánál csak egyet szeret jobban a lelkes külörszági zsurnaliszta: az ujjal mutogatást. Jelen esetben a Grizzly Bear neve ragyog vezérlő csillagként a háromkirályok magukat Fleet Foxes-lemezajánló írására ragadtató tollforgatók képzeletbeli horizontján. Pedig elég csak meghallgatni Daniel Rossenék (zseniális) 2006-os lemezét a Yellow House-t, hogy megértsük, mennyire más célokkal közelít a zenéhez mint olyanhoz a két zenekar; míg a mostanság a Radiohead társaságában turnézó Grizzlymedvék elképesztően széles zenei palettáján az akusztikus folkzene csupán egy üdítő színfolt a sok közül, addig a Robin Pecknold vezette Fleet Foxes esetében nyugodtan citálhatjuk legfőbb hatásként. Ebből következik, hogy kettejük közül előbbi az izgalmasabb zenekar, utóbbi pedig az emberközelibb. Aki szeret nagy szavakkal dobálózni -- és jelen sorok írójának ez az egyik kedvenc hobbija -- akár mondhatná azt is, hogy míg a Grizzly Bear poszt-, art-, indie-, folk-rock egyvelege bonyolult és szép, addig ez a lemez egyszerűen szép. Capisce?
Főleg, hogy a Fleet Foxes egyáltalán nem adja nehezen magát: a 'Sun It Rises' a cappella nyitányának első másodpercétől kezdve biztosak lehetünk benne, hogy ezúttal nem kell lehelletfinom hangképek és szónikus textúrák mélyére ásnunk, hogy megleljük a szépséget. Ezek egészen konkrét, önmagukért való dalok, a múlt század vokális zenéjének nyilvánvaló hatásaival (Crosby, Stills, Nash & Young, Simon & Garfunkel, Beach Boys, egy kis country, ilyesmi), mégsem érezni rajtuk a gonosz Plágium dögletes bűzét; Pecknold olyan magától értetődő természetességgel és könnyedséggel kezeli az elődök munkásságát, hogy a végeredmény egyszerre hasonlít mindenre és mégsem hasonlít semmire. Réges-régi nyári éjszakák és ködbe burkolózó, néma hegycsúcsok évezredes misztikuma járja át a dalokat, de nem kell elhagyatott erdei kunyhóban meghúznunk magunkat, hogy élvezzhessük őket. Az elmúlt évszázadok üzenetét egy szerény, flanellinges seattle-i srác tolmácsolja a high-tech kor gyermekeinek.
Nincs értelme ezt vagy azt a számot kiemelni, a Fleet Foxes nem slágereket ír, nincsenek egyértelműen fülbemászó dallamok vagy rádióbarát szerzemények; természetes életerő, az van, cseszed. Ebből a szempontból a Jethro Tull legendás triászának (Songs From The Wood, Heavy Horses, Stormwatch) kortalan szépségére emlékeztet a lemez -- sokkal inkább hangulatában, mint zeneileg. Pecknold hangja érzelmes és erős, van benne valami (talán a hely szelleme?) a grunge-korszak törékeny vadságából és abból a fantasztikus érzelem-átadó képességből, amit az ember a középkori trubadúroknak tulajdonít. A többiek sem panaszkodhatnak: ilyen hatásos többszólamú vokálokat ritkán hallani, miközben a zenei alapok kellően hangulatosak és lágyak maradnak. Nyugdíjas nyöszörgés? Heh, kevés élettelibb lemezt hallottam életemben. Bérelt hely az év végi Top 5-ben. Kötelező darab.
Linkek:
Fleet Foxes Myspace
131975