A 'Nekem senkim sincsen' egy vicc, ez nyilvánvaló. Nem azért szól ilyen szarul, mert ilyenre tervezték, hanem mert nem volt pénz rendesen felvenni, és így direkt szar elektronikával pótolták (mint az a világ egyik legamatőrebben szerkesztett interjújában olvasható). Mikor először hallottam ezeket a várpalotai srácokat a Gödörben, nagyjából ezen a szinten maradtak, azaz kávézós-amatőrös zenének. Aki Szécsi Pál-feldolgozással kezd koncertet, és azt hiszi, ez már csak azért vicces, mert hát Szécsi Pál, az el van csúszva egy évtizedet. Viszont Nirvana-feldolgozással fejezi be, ez kicsit reményteljesebb. Szóval néhány hónapja a Gödörben nem győztek meg, épp ezért is néztem meg őket múlt héten az A38-on, ahol is a The Trousers játszott előttük (bár belőlük csak a záró 'I Wanna Be Your Dog'-ot hallottam a ruhatárban ácsorgás közben, sikerült elkésnünk egy kicsit). Ez egy nagy dolog, mármint hogy önálló, főattrakció szintű koncertet játszanak a hajón, és ezt ők is érezték: el is mondták, hogy "be vagyunk szarva rendesen, azért iszunk" (kicsit mint a 30Y a Muse előtt a Sportarénában). Oldódni sikerült, de ez a zene egy részén már nem segített.A koncert első fele aztán ezt az őszinte igyekezetet mutatta. Sikerült beállítani a hangulatot: mindenki megtanulta, hogy itt most minden számban ugyanazok a hülye jazz-es akkordok lesznek, ugyanazokkal a hülye jazz-es felfelé pengetésekkel (lehetne ezen segíteni, mondjuk egy kisujj-amputációval, akkor máris nehezebb négybundos akkordokat fogni). Lazulós, latinos, táncolós, csak épp van benne egy nyugtalanítóan, néhol idegesítően vendéglátós fíling: mikor jön a táncdal-paródiaként felkonferált szám, rögtön utána azért megint a Szécsi Pállal (és semmi különbség), maga a zenekar is bemondja, hogy ez azért már csúszik a lakodalmas felé, és igazuk is van. Az az érzése az embernek, ez egy profi vendéglátós zenekar, akik éttermekben játszanak lassú, unalmas jazz-t, és most örülnek, hogy saját bulin játszhatnak gyorsabb, lendületesebb, de pont ugyanazokból az elemekből építkező saját számokat -- mivel valaki egyszer azt hitte róluk, hogy ők egy popzenekar. Még a bluesként bejelentett számból is jazz lesz, a csak körvonalaiban meglévő gitár hangját már ki sem hallom, illetve az agyam magától odateszi a felfelé pengetéseket. Már fülemen-számon folyik ki a jazz, képzelhetitek, nem egy leányálom.
Egy-két dolog szerencsére még itt, az első felében is visszaránt abba a meggyőződésbe, hogy lehet ebből valami érdekes. A szaxofon például remekül szól együtt a hülye akkordokkal; kár, hogy a másik gitár, amit időnként felvesz az énekes srác, szinte egyáltalán nem szól kifelé (pedig jóval szebb is, fekete Epiphone vagy másolat). Az érdekes az a 'Nekem senkim sincsen' vagy a 'Sárga Zsiguli' után jön (nem teljesen emlékszem, melyik volt előbb): ez ugye mindkettő jól ismert húzószám, lehet rá ugrálni, rengetni a hajót és kiabálni, ami már alapvetően a popzene része, és mint ilyen, jó. A 'szójá má muternak dobjon le szotyira pééézt' remek sor, tökéletesen elviszi az egész dalt, és van egyfajta hiteles, nosztalgikus (nem a rossz, hanem a jóféle nosztalgikus) íze, amitől az ember egyszerre röhög rajta és gondolkodik el, hogy istenem, ez mélységesen fogja meg a 80-as évek játszótéri légkörét, ahol annak idején kulccsal a nyakunkban rohangáltunk és felszóltunk muternak, maradhatunk-e még lent egy kicsit. Ez jó (mikor először hallottam őket a Gödörben, tovább húzták a számot, és bemutatták a sor lakodalmas, reggi és egyéb eljátszási módjait, ami megint csak jó volt, mert végtelenül elkomolytalanította, felmutatta mint viccet, és ettől még jobban működött). Kár, hogy a dal többi részének szövege nem ilyen, ahogy a többi dal szövege sem: nem tudom eldönteni, az 'eszperente repbe keveredett bele' vajon erősíti a viccet (mármint hogy 'magyar ember e-vel reppel', ami még teljesen jó), vagy tönkreteszi a gyerekmondóka hülye nyelvének konkrét megnevezésével.
Mert a vendéglátós-gyenge elemek mellett (bazmeg, én is eszperente elemzésbe keveredek bele) az is a baj, hogy leggyakrabban a szövegek is elég suták. Sok a semmitmondó, semmiről sem szóló, panelekből épített, kínosan kiszámolt sor. Sűrűsödnek a közhelyek, 'poétikailag' nem hoz sokat egyik szám sem. Persze miért is kéne popszövegnek 'poétikailag' hoznia bármit; csak épp a Groovehouse vagy a Zanzibár szövegírásának szintjéhez konvergálni nem valami reményteljes dolog. Ezt tovább fejeli az éneklés, legalábbis a koncert első felében biztosan: helyenként hamis, és van nekem egy nagy problémám a szépen artikuláló, tisztán éneklő frontemberekkel -- az, hogy tökéletesen jellegtelenek maradnak. Az énekstílus nem azt jelenti, hogy az ember talál hajlításokat és skálákat, amiket gyakran használ. A legkarakteresebb énekesek sosem énekelnek tisztán és artikuláltan: az elharapott, elnyelt hangok, a kellő mértékű affektálás, a hang sajátságaival való játszadozás hiányzik nekem az ilyen énekesekből, akik megkülönböztető jegyek híján könnyen olyanná válnak, mint Kovács 'Rohadt Komenisták' Ákos, vagy bármelyik musical-énekes. Felejthetővé. Nos, a Gödörbeli koncert óta eltelt hónapokban, ill. a múlt heti koncert első és második fele közti időben ez is javult a Vad Fruttiknál. Lehet, hogy ehhez is az oldódás kell, lehet, hogy ez is a stíluskeresés, a beindulás függvénye. Ahogy megy előre a koncert, az egész zenekar úgy lesz egyre jobb, egyre élvezhetőbb. Egyre inkább rendes zenekar, egyre kevésbé vendéglátós formáció.
A 'Nekem senkim sincsen' vagy a 'Sárga Zsiguli' után viszont dramatikusan nőtt az élvezhetőségi szint. A 'Rió' pl. egészen jól szólt, és a 'Kemikáliák' c. (új?) szám nyomulós-gitáros refrénje egyenesen kilógott az egészből: mintha nem is ugyanaz a szar jazzakkordokból válogató lazuló zenekar írta volna. Még a basszusgitárosból is előjött a Flea-szerű mozgás. Utána még egy-két számnál újra elengedték a zúzást, és az ember felsóhajthatott: lám, a végére csak lett ebben dög, csak így tovább. Az tagadhatatlan, hogy a koncert végig rettenetesen élő, dinamikus volt: csak az első felében sablonosnak, tét nélkülinek tűntek a számok, és az egész nem indult el. Kellettek azok a húzószámok, hogy bebikázzák.
A Vad Fruttik könnyen lehet jó zenekar, könnyen írhat jó számokat, és könnyen csinálhat remek, élvezetes koncerteket. A színpadkép ígéretes, az énekes srác szerintem idővel kiváló frontember lesz, a vendégzenészekkel bővítés (kongák és szaxofon) szintén tök jó dolgokat hoz be. Csak nagy különbség van aközött, mikor egy zenekar tehetségkutatókat megnyerő amatőrként, ill. mainstream act-ként képzeli el magát -- sarkítva annak különbsége, hogy eredménynek vagy természetesnek tekinti-e, hogy az A38-on játszik. Egy ideig megmarad az amatőr báj, ha tovább játsszák a régebben írt, variálgatós-jazzes vendéglátós számokat; de lekopik, ha nem lépnek erről valamerre. Hosszú távon nem lehet elkerülni, hogy a latinos dolgokról, az ilyen zene full tüdővel kiénekelt magasairól, egyes hajlításairól és felmeneteleiről ne a Bon-Bon és Szolnoki Peti jusson a közönség eszébe, és ugye ki a fasz akarná, hogy a zenéjéről Szolnoki Peti jusson bárkinek is az eszébe. A Vad Fruttikban megvan nagyon sok minden ahhoz, hogy a magyar színtér érdekes színfoltja váljon belőlük: van néhány remekül eljátszható húzószámuk, tudnak dalokat írni (a 'Kemikáliák' megdöbbentően más és megdöbbentően jó volt), jó a színpadi jelenlétük, és a koncert dinamikáját is nagyon rendesen kezelték. Egyszerűen gondolkodást kell váltsanak, oda kell figyeljenek a szövegekre és a dalok struktúráira. Mozdulniuk kell a vendéglátós-tehetségkutatós vonalból. És akkor ez a láthatólag nagyon őszinte, nagyon vidám zene rövidesen tényleg jó lesz.
Linkek:
Vad Fruttik hivatalos
A38