2008. 03. 28.
A Fúzió Rádió Popművészet c. műsora kivégezte a Velvet Underground kiadott munkáiból csavart válogatást, és most továbbsuhan nagy lendülettel kedvenc szétküldött arcú rocksztárunk, Lou Reed szólókarrierjén. Ma az első lemez kerül sorra, ami ugyan szarul szól, de kurva jó. Időutazás a szerző gimis korába.
Gimis koromban sokáig azt hittem, a Transformer volt az első Lou Reed-szólólemez. Egészen véletlenül találtam rá egyszer valami lemezboltban erre a tökéletesen érthetetlen borítóval operáló albumra, és mivel addigra a Velvet-életmű legnagyobb részén már túl voltam, rögtön olyan kellemes, otthonos fílingje lett. És mivel addigra a Transformert is meglehetősen jól ismertem, a puzzle részei szépen a helyükre estek: ez a lemez a tökéletesen logikus átvezetés a késői Velvetben rejlő kicsit kiaknázatlan, nyers kúl és a későbbi Lou Reed szépségesen dekadenssé stilizált kúlja között -- írnám, ha nem félnék tőle, hogy ennek nem sok az értelme. Ma este a Fúzió Rádió szokásos 'Popművészet' c. műsorában Kádár Györggyel beszélünk majd minderről, meg arról is, hogy hogyan mentett át Lou Reed a Velvet Undergroundból mindent, ami abban igazán jó volt, a saját szólókarrierjébe, ami így három kegyetlenül jó lemezzel indított: az 1972-es Lou Reed című kezdte a sort, az ikonikus Transformer folytatta még szintén 1972-ben, majd a sorozat 1973-ban kitermelte a Berlint, a világ legszomorúbb rakenroll-lemezét.
Gimis koromban a zene hangminősége még nem nagyon volt szempont nekünk, suttyó pank zenehallgatóknak. Jó esetben cédéről húztuk le jó esetben TDK kazettákra az albumokat: ha nem fért rá hatvanasra, lehetett megcserélni néhány számot, hátha úgy jobban eloszlik, és mégis elfér. A walkmanben amúgy se nagyon hallottuk a finomságokat, meg egyébként is Sex Pistols-t hallgattunk és Slayert, sok finomság nem is nagyon adódott. Ez a lemez tökéletesen beleillett a képbe, mert meglehetősen szarul szólt: de nem tűnt fel, mert a walkmanemen minden más is meglehetősen szarul szólt. Ez viszont rakenroll volt, és nekem tetszett. Oké, kicsit mintha 'homályos' lenne ez a hangzás, ahogy akkoriban fogalmaztam. Viszont vannak rajta Velvet-számok: sőt, szinte csak azok vannak, ha kicsit jobban betekintünk a Velvet-felvételekben. A lemez 10 száma közül csak kettő teljesen új, a 'Going Down' és a 'Berlin' (amiből később kinő a hasonló című lemez is). A többiben úgy dolgozik Lou Reed, mint most az E Sávok: már hamarabb megírt számokat vesz fel újra, és rak fel a lemezére.
Az 'I Can't Stand It' és az 'Ocean' ott volt a VU-n, és itt mégis egészen más volt. De a legjobb újragondolt dal a szintén a VU-n már hallott 'Lisa Says': ha ezt a lemezt egy számban kellene összefoglalni, feltétlenül ezt említettem volna gimis koromban. Újrahallgatva persze egyetértek: ezt a kibővített, mérhetetlenül kedves, egyszerű, de teljesen megnyerő verziót nehéz nem szeretni. Megmutatja a legjobb korai Lou Reed-i dalszerzés összes fogását: elemi szöveg, ami közben mégis valami kéretlen közvetlenséggel beszél, nem művészi-művészkedő, kimódolt, poétikus, hanem úgy, ahogy van, mindennapi és észrevehetetlen. És mégis, valami csavar van benne, mert amikor jön a verzió legnagyobb újítása, a 'why am I so shy'-betét (ez még a formalistáknak is poétikusnak hathat, ragyogóan illusztrálja a jakobsoni poétikai funkciót, amennyiben még bájosan túlzásba is viszi az ekvivalencia elvének a szelekció tengelyéről a kombináció tengelyére való velítését), az ember nevet rajta, és megjegyzi. Ugyanaz a kissé félszeg kúl éneklés viszi a legjobb pillanatait, mint a 'Sweet Jane'-ben a Loaded-on. És bár alig van erősítés, a dinamika szépen, pontosan emelkedik -- tökéletes eldobható rakenroll.
A 'Ride Into the Sun'-nak különösen örültem gimis koromban, emlékszem, mert az Another View-ról is lejött, hogy ez az akkordmenet mennyire jó, de a hosszú és unalmas billentyűs tötyögés, na meg az ének hiánya jócskán leültette a végére. A Lou Reed-en viszont van szerkezete, van szövege: egy egyszeri témából dal lett, és ez nagyon tetszett. A 'Walk It and Talk It' és a 'Love Makes You Feel' ismét csak a kedves eldobható-rakenroll kúlságot mutatták; azt, hogy ezek is Velvet-számok voltak, akkor még nem tudtam. Az volt a nagyon jó bennük, hogy tisztán látható volt, hogy ezek a hiányzó láncszem a Velvet késői fázisának rakenrollja és a Transformer hasonlóan egyszerű, de valahogy csillogóan vészjósló, gonosz, geci kis rakenrollja között. Ezek a számok nem vészjósoltak, nem voltak gonosz kis rakenroll: két-három akkordos, szépen megírt, egyszerű számok voltak, és ez már majdnem pank volt, ez nekünk nagyon tetszett akkoriban, mikor a rakenrollt az ember Fenyő Mikivel asszociálta, és mélységesen cikinek tekintette. Az olyan sorok, mint a 'love makes you feel ten foot tall' (és az azt követő gitár-kavarás) meg megmutatták, hogy néha itt is elereszt a művész egy-egy költői figurát, ami azonban nem ugrik ki az egészből és nem is hivalkodik azzal, milyen költői is, hanem csak úgy ott van, belesimul, és észrevétlenül meghallgatod, amikor nem is számítasz rá.
Ezért is volt egyik kedvencem a lemezről a szintén imádnivalóan banális című 'I Love You': ez egyébként eredetileg szintén Velvet-szám volt, de Lou Reed egyszer azt mondta róla, mindig szeretett volna írni egy dalt, amiben azt mondhatja, hogy 'I love you', és nem lesz röhejes. Gimis korában az ember nagyon érzékeny arra, mi röhejes és mi nem: nos, ez még akkor sem volt az. Valami eredeti, reflektálatlan módon volt hiteles, azzal a szerénységgel, amivel ez az egész lemez megjelenik. Minden egyes hangja ott van, oda van téve, oda van írva; és nem lesz sematikus, primitív, komolytalan, hanem tartható, vállalható és hallgatható marad.
Épp ezért hallgassátok ma este 6 és 7 között a Fúzió Rádión, a 'Popművészet'-ben, ahol sok-sok hasonló hülyeséget beszélünk még majd mellette, viszont leadjunk mindezeket a számokat, hogy hallgassátok meg. Lágymányosiak szokás szerint az FM 93.5-ön, mindenki más pedig az internetes adásban, itt.
Fúzió Rádió Lou Reed Popművészet
131975