Mint kéthetente pénteken, ma is Popművészet a Fúzióban. Ezúttal kicsit hosszabban arról, miért kell feltétlenül hallgatnia mindenkinek ma este.2008. 01. 18.
Mint kéthetente pénteken, ma is Popművészet a Fúzióban. Ezúttal kicsit hosszabban arról, miért kell feltétlenül hallgatnia mindenkinek ma este.
A Velvet Underground 1969-es harmadik lemeze talán a leghallgathatóbb olyan Velvet-lemez, amiben Lou Reed még érdemileg benne van. Volt. Mint a borítón, középen. Azért is ilyen, mert egyrészt jóval kevésbé kísérletezik zeneileg, tematikailag, egyéb művészi módokon, mint a megelőző White Light/White Heat (John Cale ekkorra távozott a zenekarból, és Andy Warhollal való kapcsolatuk is jóval lazábbra bomlott), másrészt pedig (nyilván ebből következően) visszatér az első lemez "popdal"-felfogásához, és 3-4 perces, egyben és viszonylag könnyen befogadható dalokat tartalmaz, amelyek témáik és felépítésük szerint sem a szokatlan "művészi eszközökkel" (drogos témák, kurva sok feedback és egyéb hangzásbeli baromságok), hanem inkább letisztultságukkal és szépségükkel érik el a hatást. Csak épp nem az első lemez jellegzetesen szar hangzásával.
Mindezek persze azt is jelentik, hogy a harmadik Velvet-lemez egyeseknek jóval unalmasabbnak és konvencionálisabbnak szokott tűnni, mint az első kettő. És ez teljesen igaz, de épp ezért is zseniális, ahogy Lou Reed és a zenekar kilép abból a művészkedő, kísérletező avantgárd szerepből, amit Warhol és az első két lemez póza(i) jelentett(ek), és megmutatja, hogyan lehet szép, csendes számokat írni úgy, hogy azok még ezzel együtt is tökéletesen Velvet Underground maradjanak. Kétségtelenül ez a Velvet legcsendesebb, legbensőségesebb lemeze, olyan számokkal, mint a 'Candy Says', a gyönyörű 'Pale Blue Eyes', a karácsonykor már emlegetett 'Jesus', és persze Moe Tucker bemutatkozó éneklése, az 'After Hours'. Van azonban egy másik vonulat is a lemezen, amit leginkább mondjuk a 'What Goes On'-nal, az 'I'm Beginning to See the Light'-tal, vagy a 'Some Kinda Love'-val lehet jellemezni -- és ez a gyorsabb, ritmikusabb, csattogós rakendroll is tökéletesen visszaköszön majd a korai Lou Reed-szólókon.
Marad itt is azért formabontás, legalább amennyiben a 'Murder Mystery' két sávos szavalat-jellegű énekei vesszük. De ez kevésbé jellemző, és a harmadik Velvet-lemez már szinte rádióbarátnak is nevezhető. A 'Pale Blue Eyes'Â már itt is slágeresen szépen szól; meg kell hallgatni a Live MCMXCIII-verzióját, ahol John Cale szólózik brácsán Lou Reed gitárszólója helyett, és még jobban megértjük, mi a rettenetesen művészi ebben a számban (azon a jelentőségen felül, hogy innen származik a többé-kevésbé ismert 90-es évekbeli magyar pszeudo-alternatív zenekar neve). Lou Reed énekei itt már teljesen azt az irányt mutatják, ami annyira jellemző lesz a korai szólókarrierjére is (és amit később lecsupaszít a mára védjeggyé vált egy-két hangon mozgó énekbeszédre, bár a hülye ritmizálások már itt is megjelennek, és ott voltak már a 'White Light/White Heat'-ben is).
Mindez és még több, mert zenét is adunk, ma este 6-tól a Fúzió Rádió Popművészet c. műsorában, mint kéthetente péntek este mindig. Ma este Kádár Györggyel erről a lemezről beszélgetünk, és adunk le számokat. Ha valaki érdeklődik a kultikus zenék iránt (és ki ne érdeklődne), akkor elengedhetetlen, hogy hallgassa a műsort. Ha Lágymányoson él, megteheti az FM 93.5-ön, de ha nem, az sem baj, mert az internetes adást demokratikusan mindenkinek jogában áll hallgatni. Ha kell, hívj ügyvédet hozzá.
131979