2008. 10. 08.
A kétezres évek közepének Nagy Brit Zenei Robbanása többek közt a Keane néhol kifejezetten kellemes klimpírozását is a felszínre dobta, a zenekar pedig okosan manőverezve még a jóval kevésbé slágeres második lemezt is túlélte presztízsveszteség nélkül. A harmadik albumon az angol trió úgy vált irányt, hogy közben nem is, az eredmény egy meglehetősen jellegtelen produkció, viszont a Perfect Symmetry még így is a Langyos Brit Popzenei Hét csúcspontja, ami elég szomorú.
Tim Rice-Oxley annak idején még Chris Martin ajánlatát is visszautasította, aki pedig nagyon szerette volna, hogy a tehetséges oxfordi multiinstrumentalista belépjen akkoriban szinte teljesen ismeretlen, Coldplay nevű zenekarába. A többi már történelem: a Coldplay nem sokkal később világhírű lett, a Keane pedig - Rice-Oxley dalaival - csak jóval utánuk futott be, egészen pontosan annyival, hogy amikor 2004-ben a zenekar először került reflektorfénybe a Hopes & Fears perfekt, zongoraközpontú lemezanyagával, a szakírók már "az új Coldplay"-ként emlegették őket. A két évvel későbbi Under The Iron Sea nagy változást nem hozott, csak kevesebb slágert, az énekes Tom Chaplin elvonóra ment (szépen le is fogyott közben), most pedig (a szintén elismert John Brion mellett) az új évezred egyik legkeresettebb producere, a sok-sok sikeralbumot jegyző Stuart Price segítségével rögzítették a nyilvánvalóan tabudöntögetőnek szánt Perfect Symmetry-t. Első blikkre tényleg meglepő, másodikra viszont kiderül a turpisság.
Kezdjük a jóval: az első kislemezdalnak választott, a konzervatívabb rajongók szívét megállító 'Spiralling' nagyon jó. A nyolcvanas évek popzenéjének megidézésére tett próbálkozások közül messze az egyik legjobb, az ártalmatlanra torzított gitárhangzáson keresztül a Bowie-s billentyűtémákon át egészen a klasszikus, bombasztikus dobhangzásig nagyon rendben van. A kismamaruhák és hülye frizurák korszakának hangulata egyébként is áthatja a lemezt, ezzel nem is lenne semmi baj, de.
Körülbelül a második számtól kezd feltűnni, hogy a tényleg vicces és ötletes zenei alapok mellé valahogy nem passzol az ének, az ember minden pillanatban várja, hogy bejöjjön valami ritmusos halandzsa vagy szórakoztatóan gagyi refrén, ehelyett csak az előző lemezek közepesebb számaira jellemző, színtelen-szagtalan kliséket kapjuk Chaplintől; ez még akkor is igaz, ha a Perfect Symmetry-n egészen Brandon Flowers-esre keverték az éneket. Meg Bonósra. Sőt, továbbmegyek: a címadó ötödik daltól kezdve hol a U2-t majmoló, balladisztikusabb Killers-dalok, hol maga a U2 hatását tapasztalni, néhol annyira egyértelműen ('You Don't See Me'), hogy az már szinte plágium. Meg hát le is ül a lemez, a vége felé közeledve egyre álmosabb lesz a hangulat, mintha egy, a nyolcvanas évek popkultúráját bemutató kiállítást kéne végignézni kegyetlenül másnaposan. Azért azt mindenképpen meg kell említenünk, hogy a kivételesen a Bends-korabeli Radiohead hangzásvilágát idéző, álmodozós 'Playing Along' a már említett 'Spiralling' mellet a másik csúcspont -- így tehát csúcspontokból máris kettővel több van ezen a lemezen mint a Langyos Brit Popzenei Hét többi szereplőjének kiadványain összesen.
A tudatos zenehallgatás eredményeképpen leszűrt következtetések legfontosabbika viszont mindenképpen az, hogy a Perfect Symmetry a szinti-popos parasztvakítás és a gitártilalom végleges feloldása (már ideje volt) ellenére tökugyanolyan, mint az első két album. Se nem jobb, se nem rosszabb. Viszont az elképzelhető, hogy elődeivel ellentétben ez nem kerül a toplisták élére, így az is lehet, hogy gazdasági szempontból végső soron mínuszos lesz a produkció. Úgyis recesszió van, vagy mifene.
Linkek:
Keane hivatalos
Keane MySpace
Langyos Brit Popzenei Hét:
01 Kimerülő Kutyaól (Oasis: Dig Out Your Soul)
02 Az elveszett kisfiú (Travis: Ode to J. Smith)
03 Másnapos időutazás (Keane: Perfect Symmetry)
04 Inkább a foci (The Verve: Forth)
Keane Langyos Brit Popzenei Hét Perfect Symmetry Spiralling Stuart Price
131975