Igen, a Coldplay tényleg kurvára elszállt magától, ezt senki nem vitatja. Ugyanakkor addig teljesen felesleges ezt a szemükre hányni, amíg a Viva La Vida-hoz hasonló albumokat hoznak össze. Attól, mert sznob és híres, még lehet jó, ugyebár.2008. 07. 13.
Igen, a Coldplay tényleg kurvára elszállt magától, ezt senki nem vitatja. Ugyanakkor addig teljesen felesleges ezt a szemükre hányni, amíg a Viva La Vida-hoz hasonló albumokat hoznak össze. Attól, mert sznob és híres, még lehet jó, ugyebár.
Egészen pontosan emlékszem első találkozásomra a Coldplay-jel: a 14 évesek valódi, tántoríthatatlan lelkesedésével hallgattam a legdögösebb, legmenőbb helyi rádióállomást (ami persze már akkor is szar volt, azóta talán még inkább), amikor hirtelen a 'Clocks' zongoratémája csendült fel, én pedig a szorgos házi feladat írást félbehagyva tátottam a számat egész végig (ami mint tudjuk hasonló rádiók esetén nagyjából fél perccel a szám tényleges vége előtt van; a rádiósok már akkor is faszok voltak). Elkönyveltem hát magamban a Coldplay nevét, de végképp nem ez győzött ám meg, hanem 2003 szilveszteri bulija, aminek fáradt-kínos-punnyadós levezetésében már csak félig nyitott szemmel bámultuk serényen az MTV-t, mikor is hirtelen jött a 'The Scientist' videója, és a zenével karöltve úgy belevéste magát az agyamba, hogy azóta sem tudom (akarom) onnan kiszedni, jó helyen van az ott. Innen pedig már érthető módon rövid út vezetett a lemezek megszerzéséhez: a ronggyá hallgatott (vagy inkább karcos koronggá, CD-ről lévén szó) A Rush of Blood to the Head, a később megismert Parachutes, ami azért annyira sosem tetszett, majd pedig az áhitatos várakozás 2005-ben az X&Y-ra, ami nagy valószínűséggel csak az aktuális fanatizmus miatt nyűgözött le annyira, de amire szintén sokat hegyeztem a fülem. Az évek múltán aztán kezdtem retrospektíven újraértékelni ezt a Coldplay-es hőskorszakot (talán túl sokan osztották körülöttem a sznob angol pop-ot), és valamiért csak a A Rush of Blood to the Head-re tudtam úgy igazán jó szívvel tekinteni. Mintha a Coldplay kifejezetten ez a lemez lenne, a Parachutes a húzószámokkal ('Trouble', 'Shiver', 'Spies') együtt is kicsit széttartó, az X&Y kicsit túl kimatekozott és steril. Persze sosem rossz, a szó igazi értelmében, csak amolyan "volt már jobb is" rossz.
Mindezeket felismerve és elkönyvelve röhögtem nagyon nagyot nemrég, mikor egy friss Chris Martin interjúban a művész maga összegzi nevetve a zenekar erőfeszítéseinek eddigi hátterét: "Tulajdonképpen az első lemezzel a Radiohead-et plagizáltuk, a másodikon is, néhány más zenekarral együtt, a harmadikkal pedig plagizáltuk önmagunkat". És mindez annyira beillett valahogy az egészbe, még akkor is, ha természetesen erős túlzás (újabban sokkal inkább U2, mint Radiohead például), hogy már csak ezért is érdemes adni egy esélyt az új anyagnak, ami füllel hallhatóan ezen vallomás jegyében (is) készült.A negyedik korong lett tehát a szép nevű Viva La Vida or Death and All His Friends, ami bár nagyon Coldplay, mégis valamiféle felfrissülésről tanúskodik az X&Y néha kínos önmásolása után; a zenekarnak elege lett a sok plagizálásból, és tulajdonképpen elég pénzük is összejött már ahhoz, hogy különösebb rizikó nélkül hülyéskedjenek, kísérletezzenek, kicsit visszavegyenek a Chris Martin (imígyen az egész banda) védjegyévé vált cérnavékony nyervogásból is, és lehúzzák jó mélyre (pont fordítva, mint Nick Cave a 2001-es No More Shall We Part-on, ahol a jól bevált mély regiszteréből váltott a magasba) és csinálják, amit jónak látnak. Ahogy a fent említett interjúban el is hangzik: "Talán szar, de legalább merész", és azért valljuk be, messze van ez a szartól.
Indulunk rögtön egy instrumentális, intro-nak teljesen jól beillő kis szösszenettel, mely a popzenében oly nagyon bevált 'ugyanazt játszuk más basszushangokra' metódust követi, ami szépen meg is adja a kellő lendületet a lemeznek. Chris Martin rögvest magához is ragadja innen az irányítást a szerintem abszolút húzószámnak tekinthető 'Cemeteries of London'-nal, ami pont abban jó, hogy mellőzi az X&Y tök fölösleges üresjáratait, megy valahova, a szöveg is hozza a hangulatot. Eztán jön a talán pont a 2005-ös szériából valamilyen okból kihagyott 'Lost!', ami bár igencsak fülbemászó, mégis rögtön a 'Fix You'-t és társait idézi fel, ezzel együtt pedig menthetetlenül önmásol sajnos... Vagy ez csak a stílus? Lehet, mindenesetre inkább másolnák a Rush of Blood to the Head-et, annak mégis jobban örülnék, ez így kicsit fintorgós. Lépegetve tovább olyan teljesen pozitív meglepetések jönnek szembe mint például a '42' (akár a Galaxis Útikalauz ihletéséből, akár nem, mindenesetre az élet értelmét nem osztják meg velünk a zenekar tagjai), ami mutat végre egy új oldalt, sokkal izgalmasabb, mint a Coldplay számok általában, nem egy sémát követ végig, végre jön a várt experimentál-alter rakkendroll. Kár, hogy nem tart soká, a 'Lovers in Japan - Reign of Love' ugyanis szintén kísérletezik, de sajnos a "csináljunk hosszú, sehova sem tartó, unalmas számokat" avantgárd irányába, ami véleményem szerint nem áll valami jól, hagyjuk csak meg az ilyet a kis underground művészbuziknak. Még jó, hogy a spontán című 'Yes' teljesen kárpótol ezért (bár a hét perc itt is sok egy kicsit talán), és végre először hallhatjuk Chris Martint úgy igazán mélyre menni az énekben; csatlakozom, szerintem ez egy jó váltás volt, bár szeretném megnézni, hogy élőben ebből mi marad. Szóval a 'Yes'-ben megintcsak sok minden összejön, tipikusan a többedik hallgatásra beérő dal, ám onnantól nagyon gyorsan belopja magát az ember fülébe.
Ugyanakkor eljutván idáig (és lévén a Cluster One elhivatott, alázatos és szemfüles munkatársa) kötelességemnek érzem, hogy magam is lerántsak egy leplet az alattomos (ám teljesen művészi) zenei összeesküvések világában: a címadó 'Viva La Vida' egészen nyilvánvalóan annak a példája, amit például a Beatles is csinált az 'Obla Di Obla Da'-val, azaz a közönségen való pofátlan backstage-röhögések nemes céljából most a Coldplay is összerakott egy világraszólóan szar számot, amin láthatóan annyit aszaltak, hogy kissé őket is megőrjítette, mivel ezt címadó dalnak betenni minden túlzás nélkül kriminális tettnek kéne hogy számítson. Nagyon komolyan megingana a hitem a zenekarban, ha nem tették volna mellé - mintegy elmés művész-tréfájuk leplezett bizonyítékaként - a 'Death and All His Friends'-et a címben, ami a'Violet Hill' mellett (amiről bővebben itt) kétségkívül a lemez legerősebb darabja, így szépít valamit az összképen, és ki is kacsint az albul impozáns borítója mögül: "Igen, tudjuk, hogy szar. A menedzserünk ötlete volt, mi meg úgyis épp unatkoztunk!", vagy valami hasonló, más magyarázatot nem tudok elképzelni.
Összevetve minden szépet és jót, a fejlődés és relevancia biztató jeleit, a nagyon művészi, ám egyben nagyon fanyar humort a közönség kiröhögésére részrehajlás és túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a Viva La Vida or Death and All His Friends egy teljesen korrekt lemez, amely bár néhol még mutatja a világ Coldplay-mániájából visszamaradt önelégültséget ('Lost!'), vitathatatlanul bizonyítja, hogy tart azért ez a banda valahová, és (a várakozásokkal ellentétben) nem fog egyhamar belefulladni eddigi teljesítményeibe és Chris Martin mérhetetlen egójába. Ahogy már az elején is mondtuk, attól, hogy sznob és híres, még lehet jó. Jó is.
Linkek:
Coldplay hivatalos
Chris Martin Coldplay Obla Di Obla Da Violet Hill Viva La Vida
131975