2008. 04. 10.
Valami baj lehet velünk, csak 4 hónapnyi működés után kaptunk először hate mail-t, bár mondjuk kicsit anyázós linkek már voltak. Ezt mi sikernek könyveljük el, viszont rámutat arra, hogy a Cluster One sehol sem artikulálta még, mit is céloz meg: ennek kapcsán (is) rövid mission statement arról, mit akar és mit nem akar Magyarország egyetlen obszcén zenei portálja. Többször nem mondjuk el.
Amikor kultúráról (művészetről, zenéről, irodalomról, tudod) van szó, nem lehet elégszer elmondani, hogy az 'objektív' szót a fényképészeken kívül felejtse el mindenki. Az ember bensőséges viszonyban van a saját kultúrájával, zenéjével, miegyébjével, és ezért azt gyakran nagyon komolyan veszi, amivel semmi baj sincs, vegye csak -- csak sose felejtse el, hogy mindenki másnak meg tökéletesen jogában áll kiröhögni minden olyan szubkultúrát, amely magát viccesen komolyan veszi. Ettől persze mit sem csökken saját kis szemétdombunk értéke saját magunknak, azt továbbra is használhatjuk hovatartozásunk kifejezésére, csoportidentitásunk meghatározására, véleményünk anélküli kinyilatkoztatására, hogy egyáltalán meg kéne szólaljunk. Attól azonban, hogy mi (ez itt általános alany) hallgatunk egyfajta zenét, mi olvasunk egyféle irodalmat, mi csinálunk bizonyos szubkultúrát, attól sajnos nem az lesz a helyzet, hogy arról senki más nem szólalhat meg. Szájbarágósan: ha valaki más a kedvenc zenédről azt írja, hogy szar, akkor nem kell csodálkozni, továbbá a világodnak sem kell összedőlnie. Az enyém sem szokott.
A 'zenekritika' kifejezést többé-kevésbé mindenki hallotta már, aki hallgat zenét. Tapasztalataink alapján könnyen azt hihetjük, ez azt jelenti, hogy jön valami folyóiratban valami kordzakós, kecskeszakállas bölcsész köcsög, és megírja, hogy amit te (és mások sokan) szeretnek, az szar. Valóban vannak ilyen köcsögök (nem csak bölcsészek, persze), de ezek egyszerűen csak nem dugnak eleget: ennek tudatában máris nem olyan bántó, amit írnak. Ilyen 'kritikából' valóban több van mindenfelé, de a kifejezés eredeti jelentése nem ez: már az ókori görögök is a 'döntéshez kapcsolódó dolgok'-at értettek rajta, ami nagyjából annyit jelent, hogy a kritika feladata nem az, hogy megmondja, mi jó és mi nem, hanem hogy azon gondolkozzon, ez vagy az miért jó, miért működik vagy nem működik, és főleg, hogy hogy működik. Így van ez a tudományos irodalomkritikában, filmkritikában, színházkritikában. Ezeket profik csinálják, és többnyire olyan folyóiratokban jelennek meg, amiket csak ők olvasnak. Sokszor érdekes, de legtöbbször unalmas dolgok ezek, apró megkülönböztetésekkel és finom csúsztatásokkal, a popzene-hallgatók többségét egyáltalán nem érdekelnék; és hát ugye nem lopnál tévét, nem lopnál táskát, nem olvasnál tudományos cikket, mert minek, ha nem vagy tudós.
A 'kritika' első, gyakrabban látott esete leginkább információ-átadásra, összefoglalásra, tájékoztatásra szolgál (filmkritikák összefoglalják a cselekményt, könyvkritikák elhelyezik az új könyvet szerzője életművében, recenziókban legtöbbször legalább fele-fele arányú az információ--vélemény). A Cluster One nem információt kíván átadni, ezért is nem híroldal. Leszarjuk, hány milliót kap Jay-Z, de így magában azt is, hogy a Radiohead rajongókkal remixelteti a 'Nude'-ot (csak persze előbb eladja nekik a sávokat külön-külön). Ha mondjuk a popzenében felmerülő interaktivitásról akarunk írni, akkor ez a remixes dolog nagy eséllyel bekerül; de semmiről nem írunk csak azért, mert új vagy trendi. A lemezkritikáink persze (a műfaj szabályai szerint) tartalmaznak imitt-amott információt, elsődleges céljuk azonban, mint a Cluster One-nak általában, a kritika fent emlegetett eredeti jelentése: véleményeket körvonalaznak, a szerzők saját véleményét, arról, hogy mi a jó vagy nem jó ezzel a lemezzel, zenekarral, akármiafaszommal. Valamennyien írtunk zenéről a Cluster One indulása előtt is, és pontosan azért indítottunk obszcén zenei oldalt, hogy véleményünket kényelmesen, ne a 'hivatalos' kritika finomkodó, politikailag korrekt, tárgyilagosságot arrogáló nyelvében kelljen megírnunk. Azt gondoljuk, ennek van létjogosultsága, és azt, hogy 4 hónap alatt mennyien olvastatok innen-onnan, igazolásnak vesszük. (E helyről is: visszatérő olvasóink New Yorkban és Floridában, szevasztok.)
Mindebből látszik, hogy bár a Cluster One a népszerű blogfelértékelő kamu-widget szerint már több, mint 3300 dollárt ér, koránt sem 'professzionális', és amíg valaki nem fizet nekünk kurva sok pénzt, hogy írjunk, nem is lesz az. Újabb dolog, amiben különbözünk a 'hivatalos' kritikától -- és ez azt is jelenti, hogy (ahogy eddig is) élesen elhatároljuk magunkat a (bármilyen értelemben vett) 'zenei szaksajtótól'. Nem vagyunk szakírók, már csak azért sem, mert meggyőződésünk, hogy a 'szakíróság' kurva nagy kamu, ahogy az 'ízlés' és (mondjuk) a 'tehetség' fogalmai is. Vannak emberek, akik sok zenét hallgatnak, hajlamosak arra, hogy sokat gondolkodjanak rajtuk, és írjanak róluk. Mi ilyenek vagyunk. Vannak, akik már régen csinálják ezt, és ezért tekintélyük vagy súlyuk van. Mi nem ilyenek vagyunk. De szak-szerűen, kidolgozott szempontrendszer szerint, pontról-pontra támadhatatlanul senki nem csinálja ezt. Még az sem, aki tudományos könyveket és cikkeket ír olyan folyóiratokba, amit a kutya sem olvas (évekkel ezelőtt írtam én is egy ilyen cikket a Hiperkarmáról, Jacopo máig röhög rajta), és azzal sincs semmivel sem beljebb, mert kifinomult szempontrendszereiről a zenét hallgatók legnagyobb részének fogalma sincs. És kicsit tartunk is a szakíróvá válás kötelező dolgaitól: ahogy egy angol író mondta egyszer, 'ha elég sok tartalmi összefoglalót olvasol, egy idő után minden ugyanolyan lesz'. Ha sok-sok zenét hallgatsz kifejezetten azért, hogy írj róla, mert kell írnod róla, könnyen belefásulsz. Olyan ez, mint bármilyen más meló; ezért is marad amatőr a Cluster One.
Elterjedt vélekedés, hogy ilyen átgondolt, reflektáló, 'kritikus' vélemények pontos felépítéséhez és megfogalmazásához szükséges 'elemzés', interpretáció, az 'értelmező hozzáállás' elvesz valamit a zene (vagy bármilyen művészet) élvezetéből, automatikussá, unottá teszi, és csakis sematikusan tudja megközelíteni. Ez többek között már csak azért sem így van, mert emlékezzünk csak, gimis irodalomórákon is elég pankok voltunk ahhoz, hogy Mohácsy Károlynak ellenálljunk, és ne azt akarjuk egy irodalmi műben látni, 'amit a szerző mondani akart': ne a hasonlóan gimis 'mondanivaló' szintjén közelítsük meg a zenét se, ami ugye mennyivel fontosabb az irodalomnál, sokkal több zenét hallgatunk, mint amennyi irodalmat olvasunk. Egyrészről ezért a Cluster One törekszik arra, hogy a zené(k)ről reflexív (=átgondolt, tudatos) véleményt alkosson; nem törekszik viszont a zenei szakírás minden kötelező kliséjét felvonultatni. Van, hogy egy zenéről úgy kell írni, hogy annak különböző kontextusaira is odafigyelünk (az adott zenész életműve, a környezetében megjelent lemezek, kollaborációk, trendek). Van, amikor nem. Attól függ, mit akarunk mondani. Azért sem vagyunk szakírók (vagy akarunk azok lenni), mert nem ragaszkodunk ahhoz, hogy ha már gitár van benne, csak úgy lehessen róla írni, ha minden kibaszott unalmas blues-t és klasszikus rockot ismersz a 70-es évektől felfelé. A zenehallgatók többsége nem ismeri, és az ilyen zenehallgatókkal az égvilágon semmi baj sincs. Én is leszarom a Led Zeppelint. Pontosan az a lényeg, hogy az 'értelmező hozzáállás' a zenehallgatásban és a zenéről írásban sem csak úgy lehetséges, ha az ember követi az álmosító hagyományos-történeti elképzeléseket. Nem kell ismerj semmit, hogy egy zene tetsszen. Nem kell beleírnod minden lófaszt, amire hasonlít, ha írsz róla. És ez fontos, mert ezt a rohadt elitizmust a popzenében nagyon fontos kiröhögni.
Hogy mi a popzene, azt meg Menyhárt Jenő mondja meg, "nekem minden egyformán". Nem akarunk olyan leegyszerűsítő megkülönböztetéseket tenni, hogy a kommersz pop szar, az alternatív jó. A legtöbb alter zene szar. Sok kommersz pop nagyon jó. Amivel kereskedelmi forgalomban találkozol (vagy találkoznál, ha nem töltenéd le, amivel egyébként nekünk aztán semmi bajunk sincs), az akár tetszik, akár nem, popzene. Amit nem csokornyakkendős öreg faszik hallgatnak 'komolyzene' címen, az popzene. Ami a populáris kultúra bármely szubkultúrájában készül, az popzene. Amit a 'magas, értékes, komoly, stb.' kultúrával szoktak sznob módon szembeállítani, na az érdekel minket, és valljátok be, titeket is, mert ti sem Sztravinszkijt hallgattok az utcán. Ezzel a zenével szükséges tisztességesen foglalkozni, mert a legtöbben ilyet hallgatnak. De ezzel a zenével is szükséges alaposan is foglalkozni, nem csak a "hát a fílingje, az kurvajó" szinten (ami az egyszeri befogadó reflektálatlan, azonnali, mindennapi reakciója, és mint ilyen, nyilván a leggyakoribb), de nem is a tudományos tárgyalás legtöbbeknek egyáltalán semmit sem mondó módján (ami meg a specializált zenehallgató majdnem mindenki más számára hozzáférhetetlen, érthetetlen viszonyulása). Nem a "ha nem szereted, biztos nem értetted meg" ezoterikus hozzáállásával, és nem is a "ha Timbaland írta, biztos semmitmondó" lesajnáló, cinikus kiábrándultságával. Nem gondoljuk, hogy bármely zene ebben a körben eredendően jobb, komolyabb, jelentősebb, mélyebb lenne. Azt gondoljuk, gondolkodni kell róla, mi legalábbis szeretünk.
Továbbra sem bocsátkozunk vitába arról, mi a 'jó' és 'nem jó'. Erről, mint mindenkinek, nekünk is van egy elképzelésünk, amit mi konkrétan arra alapozunk, hogy melyik zene mi mindent jelent nekünk. Igazából egyébként mindenki erre alapozza, aki nem jazz- vagy komolyzenész, vagy durva sznob. Erről a jelentésről szeretne a Cluster One beszélni, és az ebből adódó elengedhetetlen értékelésről. Valljuk csak be, mindenki így értékel, és ha valaki képes csak azért hallgatni vagy nem hallgatni többet egy zenét, mert mi azt mondtuk, az meg is érdemli. A magam részéről én sosem hagytam fel egyetlen zene vagy előadó hallgatásával sem azért, mert valaki azt mondta róla, hogy szar. Sosem hallgattam ezt vagy azt csakis azért, mert valaki (vagy épp sokan) azt mondta róla, hogy jó. Leszarom, ki mit gondol, attól én még elmegyek júl. 7-én a PeCsában Avril Lavigne-re. Sokszor volt viszont olyan, hogy elgondolkodtam arról, amit egyesek mondtak egyes zenékről, meg is hallgattam őket, mert kíváncsi voltam. Sok új zenét kell hallgatni, nem beszorulni valami röhejes, megkeseredett nosztalgiába a régi szép idők régi nagy artistáinak régi nagy lemezeiről, amihez képest még ők maguk is csak szar lemezeket csinálnak újabban, ez tökéletesen alap. Így lesz belőlünk idővel csokornyakkendős öreg faszi a Zeneakadémián, és ugye ki akarná azt. Ki akarna szemüvegét rágó, szőrszálhasogató kordzakós seggfej lenni, ha arról van szó, miért szórakoztató ez vagy az a zene, miért fantáziátlan és unalmas egy másik. A szempontok száma nyilván végtelen, és ezek közül mi természetesen a sajátjainkat érvényesítjük, ezzel félig-meddig felkínálva őket mindenki másnak meggondolásra vagy elvetésre. Zenéről írni (és olvasni) hozzáállás kérdése, gondolkodás kérdése, annak a kérdése, hajlandóak vagyunk-e gondolkodni arról, amit szeretünk vagy nem szeretünk, vagy csak dogmatikusan utálunk dolgokat, mint a spanyol inkvizíció.
A Cluster One ilyesmikről akar szólni -- hogy mi 'van' egy zenében, mi a jó benne, mitől és hogyan működik vagy nem működik. Mit 'jelent' a popzene. Arról, hogy akármennyire is csak hallgatjuk a zenét, és nem építünk rá kimódolt, kidolgozott értelmezéseket, az a zene csak azért jó vagy nem jó, mert sokat vagy keveset jelent nekünk. A miénk így egyáltalán nem kitüntetett álláspont: mindenkinek tökéletesen jogában áll kiröhögni minket, utálni minket, minden egyebet. Aki hate mail-t szeretne írni, azt ki kell ábrándítsuk, a jövőben sem lesz Matula-szerű olvasói levelek-rovat, ahol a legjobbakat közszemlére tesszük. Aki linkelni szeretne olyan megjegyzésekkel, hogy "úgy látszik, ebben az országban mindenki olyan kurvára ért mindenhez", annak azt üzenjük, ahogy fentebb írtam, a popzene esetében pontosan ez a helyzet, linkelj mindenképp, szeretjük a magasabb olvasottságot. Tudomásul kell vennünk (nekünk is), hogy a popzenéhez vagy senki sem ért, vagy mindenki ért hozzá, aki hallgatja, és mi inkább az utóbbi felé hajlunk: azt tartjuk fontosnak, hogy erről a zenéről ne csak érthetetlen tudományos blablával vagy a zenehallgatók többségének feje felett elszálló szakírói tour de force-okkal lehessen beszélni. Ahogy sok esetben a popzene sem 'kifinomult', neked sem kell annak lenni, ha hallgatod vagy írsz róla.
131976