Ha egy zenekar a Quart egyébként szakmailag kiváló, elismert szerzőjéből képes olyan érzéseket előcsalogatni, melyek egy ilyen se füle, se farka cikkben csapódnak le, olyan kitételekkel, mint "a Clocks alatt világossá válik, mi is a legfőbb probléma Chris Martinnal: az a szenvedő fej, amivel énekel zongorázás közben", akkor az a zenekar tud valamit. Ha pár sorral lejjebb a tollnok még azt is számon kéri, hogy ugyan, hogy jön ahhoz Martin, hogy efféle arckifejezést társítson a dalaihoz, hiszen "ha valakinek, akkor Chris Martinnak tényleg semmi oka a szenvedésre", akkor az már több, mint megmosolyogtató, az asztalra borulva röhögünk, akárcsak Pierrot. Ne legyünk igazságtalanok, nem csak a Nem arról van szó, hogy a Coldplay jó-e vagy sem. Szerintem nem. Ettől függetlenül van pár tény, amit illik elfogadni velük kapcsolatban, például azt, hogy népszerűek. Nagyon. Persze ez már alapból kiveri a biztosítékot a legtöbb, Sonic Youth-on és Melvinsen szocializálódott kritikusnál, mivel amit sokan szeretnek, az alapból gyanús, bűzlik mint valami Dániában, az igazi művészet kérem szépen csakis füstös pincék mélyén születhet, kellően gyér érdeklődés mellett, csakis a nagybetűs Szakma ismerheti, az egyszerű pórnép azt sem tudja, eszik-e vagy isszák. A stadionokat és az arénákat pedig hagyjuk meg a szemellenzős és ostoba poppereknek. Ha pedig valamibe végképp nem tudunk belekötni, akkor fogjuk az egészet a zenei közízlés elkeserítő mélyrepülésére, ignoráljuk, vonogassuk a vállunkat, áhh, holnap majd újra írhatunk Mbani Tsotsotsokáról, aki a Seychelle-szigeteki dubstep-vonal egyik legreménytelibb, ám méltatlanul mellőzött képviselője, az lesz ám a jó móka.
Mire elég ma, Magyarországon, ha sikerei csúcsán (figyelem, ritka dolog ám!) meglátogat minket egy abszolút világsztár zenekar, majd ezrek szeme láttára lenyom egy tulajdonképpen tökéletes koncertet? Úgy látszik arra, hogy -- ahogy valamelyik blogger írta -- az újságírók ezúttal csupán "higított vitrtiolba" mártsák a tollukat, de arra semmiképp, hogy egyszer ebben a büdös életben valaki akár csak egy pillanatra is befejezze a fanyalgást. Esélytelen. Kisebbrendűségi érzésünk óriási, ezért próbálunk úgy viselkedni, mint a Nagyok, de ez még mindig csak esetlen botladozás, gyerekes utánzás, semmi több. Megvannak az eszközeink, már csak meg kéne tanulnunk használni őket; van egy olyan sanda gyanúm, hogy a zenei újságírás több, mint kérészéletű brit MySpace-bandákat az egekbe emelni; annak is megvan a maga helye, ideje és funkciója, de idő kell, mire mindenkinek sikerül levetkőznie azt a fajta céltalan és frusztrált cinizmust, amitől még a Cluster stábjának is felfordul a gyomra. Menni fog, de nem most. Addig meg lehet sírni, nevetni vagy ököllel ütni a falat.
Linkek:
Chris Martin és a tánckultúra (Coldplay Budapesten)