Az új Bad Seeds lemezt hallgatva arra jöttem rá, azért szeretem Cave-et, mert úgy gondolkodik, mint én. A Dig!!! Lazarus, Dig!!! megint nem okozott csalódást.2008. 03. 27.
Az új Bad Seeds lemezt hallgatva arra jöttem rá, azért szeretem Cave-et, mert úgy gondolkodik, mint én. A Dig!!! Lazarus, Dig!!! megint nem okozott csalódást.
Ha nem akarunk fanyalgó balfaszok lenni, Nick Cave újonan megjelenő zenéit úgy kell hallgatni, mint első randira menni: felkészülve jóra is, rosszra is, nem eltervezni előre, mekkora dugás lesz belőle, hanem hagyni, hogy kiderüljön, bejön-e, bejövök-e, és akkor mi is van. Láthatólag nehéz ezt megvalósítani, mert jó ideje Cave minden új lemeze előtt-után felharsan a kórus, hogy 'ez már megint lassú' és 'a korai mennyivel jobb'. Elmondtam már egyszer, mi is a bajom azzal, mikor előadókat kizárólag a korszakalkotónak megképzett lemezeiken keresztül hallgatunk: legfőképp az, hogy esélyt sem hagyunk szerencsétlennek, hogy nyerjen. Cave minden egyes korszakában voltak olyanok, akik elmondták, hogy csak az előző a jó. A Grinderman kapcsán erről is volt már szó, de hadd ismételjek: a Cave Let Love In utáni korszakán fanyalgók többnyire egészen egyszerűen félrecsúszott elvárásokkal közelítenek. Mintha Cave-nek (és minden előadónak a világon) az lenne a kötelessége, hogy életműve önkényesen kiválasztott pontja előtt született dolgai által determinálva a világ végezetéig ugyanazt csinálja. A Boatman's Call zongoráin szájunkat húzni kurvára pont ugyanaz a sznob fennhéjázás, mint kijelenteni, hogy "én nem nézek zenetévét", és erre büszkének lenni. Mert ugyan mi is a baj a nagyjából a Boatmantől a Nocturamaig terjedő lemezekkel? Lassúak, zongorásak, sokszor szerelmesek, sokszor vallásosak, hú, hát ez nagyon nem pank. Még Blixa sem reszeli a gitárt, iszonyú (l. pl az '(Are You) The One that I've Been Waiting For' videóját, ahol látványosan nem csinál semmit). Semmi 'energia', ugye, 'lendület', 'invenció'. Ez persze nagyon könnyen visszavezethető az olyan (mélységes mély) alapelvekre, mint az 'amiben nincs torzított gitár, az szar', vagy az 'amiben háromnál több akkord van, az már intellektualista szarrágás', vagy akár az 'ami bármiben is hasonlít a mainstream popzenére [= dallama van, nincs tele hülye ritmusokkal, nincsenek szétbaszva a témák disszonanciákkal, nem vernek benne vasakat, stb.], az konformista szar'. Nagyon könnyű belátni, hogy ez mind mekkora hülyeség.
Az is rendszeresen elhangzik minden új Cave-kiadvány kapcsán, hogy 'na most aztán tényleg visszatért a [szabadon behelyettesíthető pozitív jelző]-höz': a Nocturamánál a 'Baby I'm on Fire'-re meg a 'Dead Man in My Bed'-re mondták, hogy na ez azért végre kicsit durvább, aztán az Abbatoir Blues/Lyre of Orpheus-on megint kicsit elkedvetlenedtek, mert abban meg (isten bocsássa meg) gospel-kórus volt; de aztán a Grinderman után mindenki szabadon elmondhatta, h na ez már tényleg Birthday Party a javából. Hát faszt Birthday Party, ez valami egész más: és azt mondani, hogy ez nem hiteles, mert ez egy póz, tökéletesen elmegy a lényeg mellett. A Grindermanben épp az a jó, hogy egy póz, egy diadalmasan előadott, csodálatosan hülye póz, és egyébként meg a Birthday Party sem volt semmivel 'igazibb', csak zeneileg-szövegileg más. A Dig!!! Lazarus, Dig!!! sem 'tér vissza' bármilyen 'hagyományba' Cave életművén belül (pedig persze most sem maradt ki, hogy valaki el ne mondja). Cave-ben az a legnagyobb, hogy sose tér vissza sehová, hanem mindig előre megy. Mielőtt a Boatman -- No More -- Nocturama után már vonni kezdenénk az Ady-párhuzamokat (Istenes meg szerelmes versek, ugye), csinált gospel-kórusos duplát, aztán Grindermant, aztán meg ezt most.
Azért is nehéz rendesen hallgatni és értékelni az egymás után következő lemezeket, mert Cave szövegei mindig árnyalatnyit más-másfelé mennek el. Megvannak az alaptémái, amik mindig felbukkannak (a Lazarus bibliai motívuma pl. ilyen, de ilyen a beszélő folytonos központba állítása is -- Cave vagy végletesen lirikus, vagy végletesen narratív, mint a Murder Ballads-on), és az, hogy egy új lemez szövegeiben megint bibliai utalások vannak, megint kifinomult, választékos szókincs (kissé már parodisztikus is, mint mondjuk a 'We Call Upon the Author to Explain'-ben, és kissé önironikusnak is tűnhet: 'but what an enormous and encyclopaedic brain!'), megint csak nem 'visszatérés' sehová. A szövegek konzisztensen jók voltak eddig is: annyi látszik, hogy Cave a zongorás korszak viszonylag összefogott, szigorú formáitól valami lazább, kötetlenebbül folydogáló írás felé halad.
A Dig!!! Lazarus, Dig!!!-ben van egy kicsi sok mindenből, amitől az ember megszeretheti. Mert ugye az ember zenét is úgy hallgat, ahogy a világon minden mást is befogad: keresi a kapcsolódási pontokat, azt, ami ismerős, azt, amivel azonosulni tud, és ez a lemez sok ilyet ad. Nem mintha az a kortárs világ, amibe Cave szövegei bedobják a sírból megkérdezése nélkül feltámasztott Lazarust (Larry-t), az akár emberközeli, akár valódi lenne; inkább kicsit a Let Love In groteszk világát, vagy a még korábbi lemezek szedett-vedett kerettörténeteit juttatják az ember eszébe. A bibliai motívumot viszont jóval közelebb hozza a hallgatóhoz a szerencsétlen Lázár új perspektívából nézett sorsa, mint a Boatman és a No More Shall We Part (egyébként gyönyörű) Ady-s, teologizáló istenezései. Vannak zenei kapcsolatok, utalások is, nem utolsósorban Cave saját, korábbi lemezeire: a 'Hold On to Yourself' akkordmenete és az éneklés is az 'O Children'-t idézik fel, az 'Albert Goes West' hangzásban is, kicsit témájában is (még ha végkimenetelében nem is) a 'Jangling Jack'-et, a 'Jesus of the Moon' mintha a B-side-számok közül valamelyiket (talán az 'Opium Tea'-t?) hívná elő. A 'More News from Nowhere' narratívája valamelyest kapcsolódik a 'Halleluyah'-hoz, és persze kihallható az egyértelmű Grinderman-összefonódás is: a 'Today's Lesson' hülye billentyűtémája mintha közvetlenül a 'Depth Charge Ethel'-é után született volna a Grinderman szessönön, és a 'Night of the Lotus Eaters' őrlős loop-jában is van valami a 'Grinderman' malomkerekéből.
De ugyanakkor más is van benne: megdöbbenéssel vettem észre, hogy úgy tűnik, nem csak én, hanem Cave-ék is elkezdtek újra Morphine-t hallgatni mostanában. A 'Lotus Eaters' alapja kezdetben egyértelműen Grinderman-es; de ahogy megy előre, ráépül a hangszerelés, kicsit ugrik a ritmus: és egyből beugranak azok a durva, néhány hangos slide-basszusok a Morphine-ból. A 'More News from Nowhere' monoton kanyargásába belehúzott egyszerű gitárok meg mintha egy Lou Reed-számból (valamelyik unalmasabból) jöttek volna; míg a 'Today's Lesson' vége ('tonight, tonight, tonight...' és az akkordmenet) meg a Garbage csodálatos Ramones-feldolgozására hajaz ('I Just Wanna Have Something to Do'). Cave-ék két kiváló hangszerelővel (Mick Harvey és Warren Ellis) olyan remekül építik be a talán 'hatásoknak' nevezhető dolgokat a zenébe, hogy az összetéveszthetetlen Bad Seeds marad: ezek alapjában véve mind nagyon egyszerű, de nagyon ügyesen hangszerelt dalok. Tizennégy (meg még néhány) lemeznyi tapasztalattal ezeknek az arcoknak a kisujjában van az, hogy hogyan kell a dinamikával, a megállásokkal, erősítésekkel játszani, hogy az egyszerre legyen jellegzetes és hatásos. És néha el sem lehet téveszteni, ki volt az: a 'Today's Lesson'-ban az egyre sűrűsödő akusztikus gitár visszajövetelekor ugyan ki ne sóhajtana fel, hogy 'na, Harvey megint bevetette ezt a megoldást' (a Live Seeds és a Live at the Paradiso remek alkalmak annak tanulmányozására, hogy Harvey hol és hogyan használja az akusztikus gitár egyre sűrűsödő pengetését). Ugyanakkor az összkép viszont kellemes és friss. Ez nem úgy szól, mint bármelyik eddigi Bad Seeds-lemez, sem mint a Grinderman-lemez. Van benne sok mindenből sok minden, de igen karakteresen egy új Bad Seeds-lemez. Az jön le nekem mindebből, hogy Cave nem szarozik, és rettenetesen nem érdekli, hová kéne 'visszatérnie', mi 'hiányzik' belőle, és így tovább. Egyre bizonyosabbnak tűnik, hogy ez az artista mennyire fontos és meghatározó, minden egyes korszakában: a Lazarus szövegeiben és zenéjében meg is idéz egy-egy korábbi korszakot néha (a 'Do You Love Me II'-ből visszhangzó 'monstrous lies', például), de minden felfelé menő dinamikája ellenére nekem úgy tűnik, ez egy nyugodt lemez. Kipróbál dolgokat, amik eddig nem voltak a Bad Seeds-ben, mondjuk a 'Moonland' furcsa ritumusait, vagy a sok orgona-basszus kombinációt, vagy a Grindermanből átmentett gitárt (amit maga Cave szólaltat meg persze). Van néhány kiszámíthatóan megdöbbentő sor: 'get ready to shoot yourself', vagy az a szép 'it must be nice to leave no trace' és 'I'm not your favourite lover'. Cave éneke pont olyan nagyívű, méltóságteljes és összetéveszthetetlen, mint eddig bárhol. Nem is arról van szó, hogy ez az ember nem tud hibázni, és arról sem, hogy akármit is csinál, azt sokan hajlandóak kritikátlanul elfogadni mint zsinórmérték-szerű definíciót -- ez a jó és korszerű hangszeres zene (mert a Lazarus, akárcsak minden eddigi Cave-lemez, makacsul ellenáll az elektronikának, és mindenhol tökéletesen élő hangzású). Inkább olyasmi van itt, hogy Cave egyszerűen csak maga is kritériummá vált, emblematikus figurává, és persze ő mondja meg, milyen zenét akar csinálni, az pedig a legtöbb esetben jó zene. A Dig!!! Lazarus, Dig!!!-ben épp olyan jó, mint mindig is volt. Ha nem azt várjuk tőle, hogy 'visszatérjen' valahová, vagy ne adj' isten 'oda menjen', ahová mi szeretnénk, hanem csak meghallgatjuk, és mi megyünk utána, akkor mindig hoz valami újat és érdekeset. Ha mást nem, új számokat ugyanazzal a hanggal, szöveggel és hangszereléssel, amivel a régi számokat már megszoktuk (alkalmasint meg is untuk, bár ahhoz nagyon sokat kell hallgatni). Tom Waits egyszer azt nyilatkozta, mikor megkérdezték, miért ír új számokat, hogy az ember mindig azért ír újakat, mert megunta a régieket. Persze ő is olyan, mint Cave, akinek a régi számait se lehet igazán megunni, az újak meg mindig jók, már ha van fülünk a hallásra, és nem valami mást várunk, mint amit racionálisan lehet.
Május 26-án a PeCsában kurvára megnézzünk élőben.
Dig Lazarus Dig Nick Cave Nick Cave and the Bad Seeds rakenroll
131975