2008. 05. 29.
Nem vagyok olyan, aki kijön egy koncertről, még ki sem józanodik, és már írja is meg a tutit. Mint lemezek esetében, jó egy kicsit gondolkozni rajta, még akkor is, ha könnyű nagy szavakkal dobálózni, és hát úgyis kurvára egyértelmű, hogy Nick Cave és a Bad Seeds kurva jó élőben. Úgyhogy most két napi ülepedés után szubjektív, pank beszámoló.
A világon nincs olyan, hogy valaki néhány oldalban egy koncert objektív realitását megragadja, és nem csak azért, mert ugye mindenki másféle elvárásokkal megy, meg amúgy is operácionálisan zárt autopoiétikus rendszerek vagyunk, és amióta van a világon konstruktivizmus, be kell látnunk, hogy legjobb szarni arra, hogy a kritika (ronda pozitivista módon) szereti tárgyilagosnak beállítani magát. Kurvára nem az, mint semmi más sem, de ez most nem fontos.
Annyiféleképp lehet kezdeni egy Nick Cave-koncertbeszámolót, hogy az ember már előre csömörlik, és megfogadja: nem, én nem fogom elmondani, mekkora kikerülhetetlenül fontos dalszerző és előadó ez az ember, mennyire nem lehet csalódni, ha csak egy kicsit is nyitottan megyünk meghallgatni. Azt sem fogom elmondani, hogy (kis csúsztatással) életemnek konkrétan a felét töltöttem Nick Cave hallgatásával, és soha nem csalódtam; vagy hogy sose felejtem el a 94-es első magyarországi koncertet, amikor is a kezdő 'Do You Love Me' elején Cave berohant a színpadra, elkezdett énekelni, majd lekapta az állványról a mikrofont, átugrott a kontrollon, le a közönséghez (akik között ott álltam az első sorban, Velvet Underground-pólóban) -- igen ám, csak a kábel beakadt valamibe, ő meg türelmetlen, nagy ívű mozdulattal megrántotta, mire az kiszakadt, és hopp, az első számban máris elment az ének. Ami örökre bennem marad (és amit nem fogok elmondani), az Blixa Bargeld arca, amint mindezt látva röviden megcsóválta a fejét, és kényelmes léptekkel elsétált a vokálmikrofonjától. Cave meg fel a színpadra, át a kontrollon, oda Blixa mikrofonjához, és két kimaradt sor után tovább énekelt. Nem fogom azzal kezdeni, hogy 17 évesen nekem ez az ember egy kibaszott kultúrhérósz volt, talán a legnagyobb élő kedvencem, és ha két órán keresztül azt kiabálja a színpadról, hogy "kurva anyád", akkor is imádtam volna. Mégpedig azért nem fogom így kezdeni, mert ezek klasszikus "hiteles vagyok, baszod, én tudom, miről beszélek"-kezdések, és ez most engem nem érdekel. Sokkal inkább érdekel az, hogy Cave és a zenekara miért hiteles pontosan ugyanannyira, mint eddig bármikor, és miért kéne mindenki leszarja, hogy megöregedett vagy sem, mikor a hétfő este legnagyobb, legmegérintőbb konklúziója számomra az volt, hogy zenét csinálni mennyire elmondhatatlanul jó érzés.
Vannak ugyanis olyan koncertek, amik szabályosan megfélemlítik az embert. Annyira jók, annyira egyben vannak, annyira magasan mennek el fölötte, hogy lehet, hogy fantasztikus érzelmi töltéseket hoznak a felszínre, de a zenész--hallgató viszonyt alapvetően fent--lent viszonyként jelenítik meg, és innen már csak egy lépés a klasszikus zene, a magas művészet, az az érzés, hogy basszameg, ilyet csak kivételes emberek csinálnak, kivételes tudással, kivételes inspirációval, és hát kivagyokénhogy. És nem mintha egyetlen pillanatra is azt gondolnám, mint Ákos a U2-ról, hogy én is tudok ilyet: de tény, hogy Nick Cave egészen tudatosan, mindezzel együtt a kisujjából kirázva sugallja neked azt, hogy zenét csinálni jó, csinálj zenét, akármilyet, játssz élőben, mozgass meg embereket, bármennyit, mondj nekik valamit, váltsd ki belőlük azt a feloldódást, amit csakis a rakenrollal lehet.
Mert a PeCsa szabadtéren én ismét megerősítve láttam azt a meggyőződésemet, hogy Blixa távozása a Bad Seeds-t a legeslegkevésbé sem gyengítette meg. Most komolyan, hát olyan rettenetes, hogy nincs egy gitáros, aki különben sem szokott már semmit játszani évek óta, csak néhány behúzást, egy-két számban ('Tupelo', 'From Her to Eternity') húszforintossal reszelést, meg vokálozást, inkább dekor-elem, mint zenész? Hogy a dalszerzésben a Blixa által képviselt radikalizmus már rég nincs jelen, az tökéletesen látható; lehet ezen felháborodni, vagy ezt a keblünkre ölelni, de akkor is csak azt mutatja, hogy mikor Blixa visszament avantgárd művészetet csinálni az Einstürzendébe, a Bad Seeds-ben ugyanúgy megmaradt a rakenroll, és ez az, ami fontos. Őrültek maradtak Cave mellett rendesen, és ez is remekül látszott hétfő este.
Először is a jobb oldalon (itt csalafintán a bal oldalon) látható Warren Ellis, aki a Boatman's Call óta húzza a hegedűt és egyéb egzotikus hangszereket Cave-nél, élőben pedig (mint a God Is In the House dvd is jól mutatta) gyakran kitör belőle az őrület. Ki-ki saját vesszőparipája szerint láthat a megjelenésében Dosztojevszkijt, nagyon excentrikus ortodox zsidót, vagy renegád tolkieni törpét: viszont a háton pörögve játszás, a Cave-vel közösen bemutatott táncok, a minigitár és hegedű együtt teljesen jól bizonyítják, hogy Ellis igazán méltó utódja Blixának az ügyeletes elmebeteg posztján. Aztán a világ legkúlabb basszusgitárosa, a zöld öltönyben és napszemüvegben megjelenő Martyn P. Casey szintén ott van a szeren: az a laza, néhány hangos basszusjáték, amit tőle megszokhattunk, olyan hihetetlen imiddzsel párosult, hogy már csak miatta is érdemes rá-ránézni időnként a színpadképre.
És akkor mindehhez jön még a lefogyott, kopaszodó, bajuszos Cave, időnként a gitárral. Rögtön a legelső szám ('Night of the Lotus Eaters', az új lemezről) kezdésében ragyogóan napvilágra jön, hogy nem lesz itt szarozás. A hosszas 'get ready to shoot yourself'-ezés során az ember odafigyel, összehasonlít, és levonja a személyes következtetéseket: Cave nem hogy "öregedne", hanem egyenesen lazul, az eddigi standard fekete öltönyt-fehér inget köldökig nyitott csíkos inggel-csíkos nadrággal cserélte fel, mozgása, színpadi jelenléte pedig pontosan ugyanolyan, mint a Birthday Party koncertjein: épp csak nem esik bele a közönségbe. Viszont beszél hozzájuk, kezel velük, szemkontaktust tart, mutogat. Mint mindig is. A minden beszámolóban idézett "it's fucking daylight, so what's with that?" teljesen őszinte gesztusnak hangzik -- hát ja, ez van, napfény, de ettől még toljuk a rockot. A 'Lotus Eaters' zúzását a 'Dig, Lazarus, Dig' visszafogottabb, vokálos-gitáros témája folytatja, és Larry útitervében ezúttal szerepel Budapest is, mintegy kötelező poénként vagy a közönség iránti tiszteletként, ki tudja, és persze kit érdekel. Néhány szám múlva már ott tartunk, hogy mi vagyunk a "fine people of Budapest (and the surrounding areas)", és kezdek büszke lenni magamra, tavaly Ian Astbury mondta ránk, hogy kúlok vagyunk, most meg Cave nevez minket fine people-nek. És egyáltalán nem egy ötvenes banda erőlködésének jön le mindez, hanem kőkemény, a legaljáig átélt energiának. Ezeket a számokat írtuk, basszátok, nézzedcsak, így játszom el, jómi?!
És amikor harmadikként máris a 'Tupelo'-nál tartunk, megidézve Elvis-t és a réges-régi 80-as éveket, feltűnik az is, hogy Mick Harvey meg megöregedett, meghízott, és bár remek szólólemezeket csinált újabban, a Bad Seeds-ben pedig még mindig tisztán kihallható a hangszerelési munkája, a színpadon viszont jobban háttérbe húzódik. A 'Lotus Eaters'-ben (és még néhány számban később) pl. dobol, a második dobcuccon (az első, Thomas Wydlerrel, egy gyönyörű rózsaszín dobkészlet, ami egyébként az iróniát testesíti meg ezeknek az állatoknak a színpadán), máskor meg billentyűzik, és csak viszonylag ritkán veszi fel az akusztikus vagy elektromos gitárt. Két dolog jön le ebből: egyrészt, hogy a mostani felállás hangzása kevésbé akusztikus, mint eddig bármikor, másrészt, hogy Cave és Ellis ketten könnyedén pótolják Blixát és a vele gyakran hiányolt hülye gitározást. Két idióta gitáros mindig jobb, mint egy (mint a két vonyító örmény, ugye), de velük szemben a hideg fejű akusztikus gitáros Harvey valamennyire alul fog maradni, és ez hallatszik is. Könnyű persze itt elmenni a PeCsa hangosításának anyázásába, de nekem semmilyen gondom nem volt vele: egy élő koncerten arra van szükség, hogy az ember gyomrába jöjjön a basszus, hallja a gitárokat, és persze az éneket. Hogy ki milyen triolát játszik ki épp a Hammondon, az kurvára nem része ennek, és a Bad Seeds nem is erőlteti a kifinomultságot. Ez az egyik, amiért kurva nagy rakenroll ez az este.
A másik meg a programjuk. Nem akarom elmondani azt sem, tizenegynéhány lemez és lassan harminc év után milyen nehéz lehet programot összerakni, mert szerintem (és Cave-ék szerint is) egyáltalán nem az. Cave egy interjúban egyszer elmondta, szinte patológiás kényszert érez a zeneírásra; a Penguin-féle Complete Lyrics-hez írott tanulmányában pedig elnagyoltan "több száz" általa írott dalról beszél. A repertoár, amiből bármely koncertre válogathatnak, tehát hatalmas; csakhogy én semmilyen problémát nem látok a válogatásnál. Leginkább azért, mert vannak ugyan 'kötelezően' játszott darabok (nem nagyon van/volt Nick Cave-koncert 'Mercy Seat' nélkül, pl.), de azokon kívül is: ennek az életműnek elsöprő százaléka egyszerűen kurva jó, és röhögve megáll bármilyen programban. Azt, hogy ezzel maga Cave is tisztában van, remekül mutatja, hogy még évekkel ezelőtt elkezdett 'szólóban' is turnézni néha, nagyjából ugyanazzal a csapattal (akiket Mini-Seeds-nek is hívtak néha), nyilván egészen másféle programmal. Több zongorával, például: itt most (bár Harvey is billentyűzött néha, Conway Savage meg folyamatosan) Cave csak nagyon keveset ült le a zongorához, de abban legalább benne volt (ráadásban) az 'Into My Arms' (szerintem ugyan nem kellene bele az a pergőzés, bőven elég Cave és Casey zongora-basszusa). A setlist előállításának stratégiája pedig egyszerűnek és tisztának tűnt: új számok, váltva régebbiekkel, és a régebbieken belül is a 'klasszikusok' ('Tupelo', 'Red Right Hand', 'Mercy Seat') váltakoznak az időben közelebb esőkkel. Így jött egymás után pl. a 'Today's Lesson' (az egyik legfaszább húzószám a Lazarusról), a 'Red Right Hand', és a 'Your Funeral, My Trial' (amit meglehetősen régen nem játszottak). Aztán tovább a 'Midnight Man'-nel.
Abban sem volt kegyelem, ahogy ezek a dalok megszólaltak. Az újakra láthatóan nagy hangsúlyt fektettek, mert érezhetően kiemelt figyelemmel játszott a zenekar; ugyanakkor a régiekben egyfajta elegáns lekerekítettséget, letisztulást véltem felfedezni. Se a 'Tupelo', se a 'Mercy Seat' nem tartott örökké, ahogyan pedig a 80-as évek monotóniával, ismétléssel, zajokkal és effektekkel játszó Bad Seeds-e felvette őket: 16 befejező refrén és az apró változások által elmondott sztori helyett volt kettő szellős, lefelé szálló refrén a 'Mercy Seat' végén, és nem egyre beljebb csavarodó, őrült, mániákus pörgés, hanem távolságtartó, határozott, ugyanakkor mérhetetlenül méltóságteljes lezárás. Az, hogy a fokozásokat sem ugyanúgy képzelik el, mint régen, szintén kiválóan meglátszott: a leállások, visszaindulások, dinamikai fel- és lehajtók kigondoltak, tiszták -- mondhatnánk azt is, kikísérletezettek, és működnek. A Bad Seeds sok-sok tagja játszik pl. alkalmanként ritmust sűrítő para-hangszereken, a rumbatöktől a csörgődobig (maga Cave is gyakran), újabb bizonyítékaként, hogy bár a négynegyedes rakenroll mindig húz, azért mindig lehet azzal még valamit csinálni, hogy még jobban húzzon, vagy még a leállásban is húzzon.
Akkor kezdett eldurvulni a dolog, amikor egyrészt felidéztem a 94-es első koncertet, ahol láttam őket, és eszembe jutott, hogy Cave gyakorlatilag pontosan ugyanúgy énekel: egyáltalán nem úgy, mint a lemezen, hanem úgy, mint a Live Seedsen is dokumentált módon koncerten szokott. Sokkal kevésbé 'melodikusan', a dallamokat (és a szövegeket is) alkalmanként le-leszarva; intenzívebben, töltöttebben, teljesen élőben. Mert azért nagy kérdés az, mennyire 'jó énekes' is ez az ember: világéletében egyszerű témákat énekelt, csak épp olyan szövegekkel, olyan zenére, és olyan hanggal, amivel egészen egyszerűen unikum lett, így ezt senki más nem csinálja. Legfeljebb azok, akik már őt nyúlják. Koncerten pedig ezt meg is fejeli a színpadi jelenlétével, mozgásával, kommunikációjával: szokásos hasonlatok a sámán, a révületben lévő Grandpierre Attila, a gonosz, ripacs strici, valamint a megszállott prédikátor. Nekem azonban Cave sosem ezeket juttatta eszembe: nekem mindig pusztán egy olyan zenész volt, aki nagyon is, láthatóan is átéli azt, amit csinál. Leszarom, hogy ez színészi képesség-e, amivel még a haknit is őszintének láttatja: a lényeg, mint az elején mondtam, az az elsöprő érzés, hogy ez az ember jól érzi magát -- mert hát valóban, milyen kurva jó lehet már egész életedben ilyen zenét csinálni. És itt relevanciáját veszti, ki tudja-e énekelni a témát (mint 94-ben, mikor az 'Ain't Gonna Rain Any More'-t félbeszakította, azzal, hogy "ezt most nem játsszuk el"), hogy olyan sorrendben mondja-e a versszakokat, ahogy megszoktam. Itt az a komplex tapasztalat van, hogy mit lát az ember hitelesnek vagy nem hitelesnek -- ezzel pedig megint visszaértünk az elejére.
Egyébként a dolog eldurvulását még két részlet segítette: egyrészt, hogy megittam az ötödik sört is, másrészt pedig a 'Papa Won't Leave You Henry'. A Henry's Dream hatalmas ívű narratív számainak ('Brother My Cup Is Empty', 'John Finn's Wife') már az említésére is borsózik a hátam, de ahogy ez a jól ismert akusztikus alap beindult, én azonnal regradiáltam a 17 éves kori önmagamba, és gyakorlatilag 'elvesztem a zenében', ahogy az ember a koncerttapasztalat megfelelő miszticizmusával szereti mondani. Automatikusan elindult a fejemben a szöveg, amit nem szégyelltem hangosan Cave-vel együtt is énekelni; a refrének elementáris beindulásánál pedig ellenállhatatlan késztetést éreztem az agyatlan, elködösült ritmusra ugrálásra -- amit szintén nem átallottam. És jó volt. Ez volt a legjobb az egészben. Innentől napnál világosabban láttam, hogy ez mennyire jó, bármilyen mentális jegyzeteket is készítettem az ésszerű, racionális feldolgozáshoz és beszámolóhoz. Minden zene, ami ezt meg tudja csinálni az emberrel, valami kibaszott nagy dolog, és nem azért, mert kell hozzá sör is. Azért, amiért a sikeres művészet az, amelyik működik, amelyik hat rád, és nem csak bajuszpöndörgető elmélázásra késztet a művészetről, hanem amit elsajátítasz, amit beépítesz az életedbe, mint én Cave-et az utóbbi 15 évben, és még akkor is jelent valamit az először 15 évvel ezelőtt hallott dal, amikor ezredszerre hallod. Ez a nagy különbség a szőrözős, művészkedő jazz és a véregyszerű, ámde ezerszer tökösebb rakenroll között.
A ráadásban felbukkanó 'Get Ready for Love' és 'Lyre of Orpheus' (két szám is az Orpheus dupláról, furcsa is volt), na meg a 'Hard On for Love' (így összesen két szám a Your Funeralról is) meg minden energiája ellenére csak felvezetett az abszolút csúcspontra: az utolsó ráadásszám (ahogy a Szigeten is 3 éve) a 'Stagger Lee', és Cave most visszatért a videóverzióhoz, mert minden idők egyik legjobb élő 'Stagger Lee'-jét mutatta be, eljátszva benne (ahogy a videó zseniálisan mutatja) a narrátortól-csapostól-kurvától-Billy Dilly-től kezdve az összes karaktert, a perverz gyilkos főhőssel együtt, természetesen. És minden tapasztalatot (és sört) összegezve az ember itt már nagyon keményen látja az arcába tolva a tanulságot e mögött a koncert mögött, e mögött a zene mögött általában: az igazán jó zenét onnan ismered meg, hogy hallgatod-hallgatod, de nem arra vágysz, hogy 'bár hallgathatnám örökké ezt!'. Hanem arra, hogy 'bár játszhatnék ilyet!' És Cave, meg a Bad Seeds, meg a hétfői koncert pontosan ezért jó és fontos: mert fogadjunk, hogy kurva sokan mentek haza onnan ezzel az érzéssel. És ki tudja, hány zenekar fog most hétvégén az akármilyen kis szaros próbatermében a 'Stagger Lee'-vel kísérletezni. És ez jó.
Linkek (más koncertbeszámolók és -kritikák):
Origó
Index
Quart
Fesztblog
Nick Cave Nick Cave and the Bad Seeds PeCsa
131974