2008. 08. 17.
Sajnos, amíg nem olvassátok sokkal többen a Cluster One-t, hogy sajtóakkreditációt kapjunk, vagy nem küldtök sokkal több pénzt, hogy vehessünk jegyet, esélytelen tudósítanunk akár a Sziget nagyobb koncertjeiről. A tegnapi Serj Tankian azonban odáig megérintett, hogy nyílt levélben fordulunk Serj-hez.
Kedves Serj,
megnéztem tegnap este a Sziget Fesztiválon adott koncertedet, ma pedig azt láttam, hogy a magyar zenei elektronikus sajtó alig-alig, nagyon röviden reagált rá, úgyhogy elhatároztam, hogy kissé kifejtettebb formába, kimondottan neked címezve fogom elmondani a véleményemet. Teszem ezt elsősorban azért, mert úgy gondolom, egyrészt megéri a kifejtést mindaz, amit érzékeltem (és amit nagy részben más szerzők is érzékeltek, csak nem érezték fontosnak részletesen elmondani), másrészt pedig mert ez egy jó műsor, összességében jó zene, és megérdemli az építő kritikát. Még akkor is, ha csak én mondom, akinek a véleményét nyilván magasról leszarod (vígasztalódom azzal, hogy a többi magyar újságíróét is).
Először is hadd kezdjem disclaimerrel: bár a System of a Down néhány lemezét jól ismerem (szerintem a Toxicity a legjobb, de ilyen hülyeségeket biztosan annyit hallasz, hogy már kialakult a szelektív hallásod), az Elect the Deadet nem hallottam, tehát úgy mentem ki tegnap, hogy csak egy laza, elnagyolt elképzelésem volt, és nem igazán tudtam körvonalazni, mire is számítok. Erős rakenrollra, arra számítottam, harapós gitárhangokra, nagyívű énekekre, vonyításra, agyament lalalázásra, sok mindenre. Bejött közülük jó néhány, viszont a végső elszámolásban csak úgy vagyok én ezzel a koncerttel, Serj, mint a System of a Downnal: a 'Chop Suey!'-t és a 'Toxicity'-t imádom, de az egészen inkább röhögök. Ami nem is baj, gondolom, amíg hallgatom, neked gondolom tökmindegy, miért. Vagy mégsem?
De nem is erről akartam írni neked először. Félig-meddig sorban akartam néhány baráti jótanácsot adni, hogyan tedd még jobbá ezt a műsort: én ugyanis élveztem, de nem eléggé, sokkal jobban is élvezhettem volna, ha jobb lenne. Legelőször is a színpadkép: a fekete szmokingos-cilinderes zenekar közepén (nem is tudtam, hogy Gáspár Laci dobol nálad, egyébként) fehérben megjelenni tényleg dramatikus és vicces belépő volt, ez erős kezdés. A kalapot továbbra is a fejeden tartani szintén jó, de valahogy ez a mozgás nem mindig az igazi. Vagy helyben állsz és mutogatsz (és ilyenkor, mint a Backstreet Boys, you look so concerned), vagy rohangálsz, fetrengsz, görnyedsz, és ez sokkal jobb, ezen kellene tovább dolgozni. Kicsit a zenei dolgokkal is párhuzamban áll ez egyébként (amikről majd mindjárt részletesebben is írok); tudod, mit nézz meg? a Birthday Party Pleasure Heads Must Burn c. koncertvideóját, és a hasonlóan ingbe-zakóba-csőgatyába-hegyes cipőbe bújtatott pálcikaember Nick Cave mozgását. Na arra emlékeztet a tiéd a jobb pillanatokban, ezen kellene még dolgozni.
A zenében egyébként ugyanezt a kettősséget láttam. Tudom, hogy az Elect the Deadet nem a zenekarral írtad, és jó érzés volt a függetlenség, bla-bla-bla, csak ettől igazából még majdnem ugyanolyan. Nagyon erős témáid vannak (és ez a basszusgitáros is nagyon jó, csak mondd meg neki, hogy az öthúros basszus kurvára nem rakenroll), énekelhetők is, bólogathatók is -- csak sajnos nagyon sok. A System of a Down-ban is belementetek minden metálzenekar legalapvetőbb hibájába: túl sok téma, túl sok váltás, túl nagy ugrások egy számon belül. Nem is a ritmusváltásokról beszélek (azok helyenként egyenesen zseniálisak, pláne a páratlanból páratlanba, de van néhány egészen csodálatos visszajövetel is), hanem a teljesen érthetetlenül betett gyorsuló bridge-témákról, amik elkúrják a verze vagy a refrén felépített feszültségét, és nem mennek sehová, mert utána úgyis visszaváltást csináltok. Egy számba tökéletesen elég 3 téma (plusz variációk), akkor nincs az embernek ilyen 'ugráló' érzése, jobban összáll minden.
De emellett azon is el kellene gondolkodni, a koncertprogram miért ült le annyira a felénél-kétharmadánál, Serj. Szerintem azért, mert rosszul osztottátok el a számokat, és így egy viszonylag hosszú, összefüggő unalmas blokk jött ki. Pl. ne zongorázz, tök fölösleges, arra van ott a billentyűs srác. Ha lassút zongorázol, úgyis mindenki unatkozik (a zenekart beleértve), hacsak nem nagyon megejtő (de valljuk be, a zongoratémáid nem nagyon 'megejtőek', inkább kicsit patetikusak); ha meg zúzós számban zongorázol, szintén rossz az összhatás, mert hiába a zúzás, ha te ott ülsz a seggeden a zongoránál (amit egyébként nem is hallani a gitároktól), és nem adsz dinamikát a színpadi megjelenésnek. Azért van a zenekar, azért vagy te frontban. Ha gitározol mellette, akkor nyilván nem kell ugrálni; de ha nem, akkor viszont csinálj show-t. És osszátok egyenletesebben a számokat, ha durván indít az ember, nem tanácsos 3-4 számra leültetni zongorázgatással és egy helyben üléssel.
A Beatles-feldolgozás ('Girl') tényleg jó volt, a végén a két hörgést külön értékeltem benne; a 'Holiday in Cambodia'-n szerintem még lehetne dolgozni, a refrén nem elég erős, és semmilyen körülmények közt ne üssetek refrénben lábdob-pergő egy-kettőt (hacsak nem ti vagytok a Ramones). Különben jó ötlet Dead Kennedyst feldolgozni, Biafra hangja egészen hasonlít a tiédre, és ugyanolyan hévvel politizál ő is -- na tessék, el is jutottunk az utolsó ponthoz.
Serj, be kell valljam, szerintem egy zenész ne politizáljon. Ez már nem a hatvanas évek, mikor Bob Dylan jöhetett a vietnámi háborúval, Lou Reed és David Bowie meg a melegemancipációval. Most politizálni a zenében olyan, mint símaszkban tüntetni a G8-csúcsokon, felesleges és röhejes is. Azt mondani, hogy egy szerelmes dal mindennél jobban megváltoztathatja a világot gyönyörű gondolat, de akkor is csak egy kellemes illúzió. Az idealizmus remek dolog, magam is imádom Platónt, de valljuk be, egy nagy kiadónál, nagy koncerteken a szubverzió kicsit komolytalanná válik. A kiadód és a koncertszervezők nem azért adnak neked pénzt arra, hogy elmondhasd, hogy kinek a kurvaannyát, mert szeretnék, ha több embernek mondhatnád el és jobb lenne a világ. Azért adják, mert így te még több pénzt hozol nekik. Egy pillanatig sem kételkedem én a te őszinteségedben, elhivatottságodban, Serj, csak arra gondolok, hogy ez így egyenes út a rossz agitpophoz. Amerika egyszemélyes, demagóg lelkiismeretének szerepe már amúgy is foglalt, Michael Moore haláláig biztosan: lehet "praise the Lord, pass the ammunition"-típusú vicces ellentétekkel játszani, de nehogy azt gondold, hogy ettől bármi is változni fog a világban. Még a közönséged gondolkodásában sem. Abban viszont igen, hogy az ilyenek, mint én, csak korlátozottan tudnak azonosulni olyan zenékkel, amik egyébként tetszenének nekik. Nem cinikusnak szeretnék látszani, Serj, hanem azt elmondani, a művészet szerepköréből miért esik ki a politika: és ebben ugyanazon az oldalon állunk, mert szerintem pontosan azért, amiről te beszélsz. Azért, mert kormányok, intézmények, média, stb., és ezeknek annyira a kurvaannyát, hogy amint egy művész belelép a játékterükbe, rögtön beszippantják, még a szubverzív üzenetével együtt is, és akarva-akaratlanul te is az ideológia eszköze leszel, nevezetesen úgy, hogy te hozol sok-sok pénzt a kiadók konyhájára, és tartod fenn a kapitalista rendszert, továbbá (mint azt réges-rég tudjuk) ha a politika hagyja, hogy a művész kurvaanyázzon egy kicsit a közönséggel, akkor a közönség és a művész is úgy fogja érezni, pusztán ezzel már tettek is valamit, és nem fognak valami egész mást tenni, pl. forradalmat csinálni. Nem azért hagyják, hogy elmondd ezeket, Serj, mert hisznek benne; azért, mert azzal, hogy elmondod, a társadalom (és te is) kiereszti a gőzt, és nem fog tenni is valamit. Ezzel az erővel pedig írhatsz érzékenyebb, finomabb, kevésbé sablonos médiakritikai-politikai szövegeket is, és akkor még én is szeretni foglak.
Mindezekkel együtt a tegnapi koncertet nagyon élveztem; hihetetlen egy figura vagy, Serj, kurva jó a megjelenésed, vannak tökös, erős zenéid, és van egy óriási közönséged, ami (nagyon jól látod) nagy felelősség is. Ha felkérnének, hogy a következő Batman-filmben játsszd el a rosszfiút, szerintem vállald el (ezzel a fehér szmokingos-cilinderes-szakállas imiddzsel egy az egyben mehetnél a filmbe), és ne hagyd abba, csinálj zenét, néha menj vissza a többiekhez a System of a Downba, és velük is csinálj egy-egy lemezt. Akárhogy is, a világnak szüksége van ilyen zenékre és zenészekre.
Üdvözlettel és barátsággal,
Lam (egyébként részben én is örmény származású vagyok, legközelebb csinálhatnánk egy interjút is)
Serj sajtója:
Index
Quart
Sziget.hu (interjú)
Fesztblog (Apuska)
Fesztblog (HerczegZ)
Linkek
Serj Tankian hivatalos
Serj Tankian MySpace
politika Serj Tankian System of a Down Sziget
131974