2008. 10. 19.
Aki az indulás óta figyelemmel kíséri a Cluster One munkásságát, okkal gondolhatja úgy, hogy egy új 30Y-lemez megjelenése számunkra nem egyéb, mint remek alkalom a gunyoros fikázásra és pár bölcsészlányos poén újbóli elsütésére. Jelen esetben ezektől eltekintünk, egyrészt mert nem szeretnénk túl kiszámíthatóvá válni, másrészt mert a No. 4 végső soron nem is érdemel ilyen bánásmódot.
Ennek ellenére távol álljon tőlem, hogy a múltbéli megjegyzéseimért bőszen meakulpázva most csontig benyaljak Beck Zoliéknak -- na nem mintha bármiféle szükségük lenne rá. Mindig nagyon dühös voltam a 30Y-ra, ezen az új lemez többszöri végighallgatása sem változtatott. Dühös voltam, mert úgy éreztem, rendre eljátsszák a lehetőségét annak, hogy a hosszú éveken keresztül ugyanazokból a panelekből, ugyanazokra az alapokra építkező megmondós alterock-szcénának adjanak végre egy kiadós beöntést. Mert nem az a baj, hogy ez a színtér (akármit is jelentsen ez) létezik, hanem az, hogy kétségbeejtően sematikus, repetitív és fantáziátlan. A 30Y esetében a kiindulási pont adott volt: a szaksajtóban szemellenzős módon kizárólagosnak feltüntetett Kispál-hatások árnyékában kezdettől fogva ott bújkáltak a kilencvenes évek dögösebb és kísérletezősebb angolszász gitárzenéinek jellegzetességei, a grunge-tól kezdve a húzósabb britpopon keresztül egészen a Muse-féle, viccesen heroikus effektorgiákig, megkapó frissességgel, döggel, ahogy kell. Nem véletlen, hogy élőben mindig sokkal meggyőzőbb volt az egész mint lemezen. A lemezeik ugyanis kivétel nélkül rettenetesen szarul és erőtlenül szóltak, ez pedig óriási hiányosság egy olyan zenekar esetében, ami akkor a legjobb, amikor zúz.
A No. 4 hangzása már elég pofásra sikeredett, legalábbis nem olyan, mintha valakik egy vízzel teli pincében kartondobozokat rugdosnának. Az embernek elsőre a netes és offline rádiók modern rock kategóriája ugrik be róla, amivel az égadta világon semmi baj nincsen; a gitárok hasítanak, az arányok is rendben vannak a maguk fogyaszthatóra kompresszált módján, amiért megintcsak kár panaszkodni, a világon mindenhol így csinálják. Más: nagyon régen nem hallottam ennyi fifikás hangszerelési megoldást magyar lemezen, úgy látszik, lassan ezt is eltanuljuk a nagyoktól, okos kiállások, meglepő váltások, mértékkel adagolt effektek, kis túlzással nyugati színvonalon -- lásd pl. a 'Karambol' vicces fütyörészését és trombitaszólóval súlyosbított, hirtelen pálfordulását. Ezek az apróságok teszik minden eddiginél koherensebb, organikusabb egésszé a lemezanyagot, így az sem tűnik fel elsőre, hogy ezúttal nincs kifejezett sláger az albumon, a színvonal egységes, mélypontok és kiemelkedő pillanatok nélkül; a 30Y egyébként sem szerzett soha egyszerűségükben is nagyszerű, egyből fülbemászó dalokat, az emlékezetesebb darabokat is inkább Beck jellegzetes szövegvilága és énekstílusa tette naggyá, ezért is zavaró néha, hogy az eddigieknél több a mélyebb regiszterekben előadott dal, ezt talán nem kellett volna erőltetni. A már-már hisztérikusan remegő, hektikus énekstílustól válnak igazán harmincipszilonossá a számok, ennek hiányában rögtön jellegtelenné válik a produkció.
Ezek csupán apróságok, önmagukban nem is jelentenének különösebb gondot, az összképet inkább az érthetetlenül túlexponált műfaji sztenderdek rondítják össze; a 'Hajóra szállt' katartikus nyitódala után például kifejezetten lesújtóan hat a 'Felhő' langyoskás kitérője -- ebben a számban benne van minden, ami a magyar intellektuális rockzenében idegesítő, nem is értem, miért gondolja mindenki, hogy a kockás abrosznál borozó bölcsészek (na tessék, pedig megígértem) csak az ilyenekre indulnak be. Nem félnek ők a torzított gitártól sem, és szerencsére abból is van bőven, a 'Kutyák meg emberek' és a 'Gyújtósnak jó' alatt végre el tudom képzelni, hogy pont ugyanilyen dögösen szólnak élőben is, az 'Azt hittem érdemes' alatt viszont csak arra tudok gondolni, hányszor hallottam már ugyanezt a számot másoktól, ugyanilyen szájbarágósan érzelmesen, pont ugyanilyen unalmasan, ugyanilyen kiszámíthatóan. Ha ezektől a szükségtelen kitérőktől valahogy meg tudnának -- illetve nyilván nem is nagyon akarnak, de tegyük fel -- szabadulni, akkor végre én is igazán meg tudnám szeretni őket. Persze felmerül a kérdés, hogy miért lenne szükségük pont az én szeretetemre, mikor ott van nekik a másoké, amire a válasz természetesen az, hogy semmi, de semmi szükségük nincs rá. Nem is baj. Én duzzoghatok magamban, attól még a No. 4 teljesen oké marad.
Linkek:
30Y hivatalos
30Y MySpace
30y Beck Zoli Beck Zoltán Kispál No 4
131975