2008. 07. 28.
Van egy srác, legyen a neve mondjuk Craig Nicholls. Áltsulis matekfüzetének hátoldalán gyöngybetűkkel díszelegnek a "Nirvana" és a "Beatles" szavak. Csinál egy bandát a haverokkal, ami -- döbbenet -- éppen erre a két zenekarra hasonlít a legjobban. Eddig a pontig valószínűleg sokan magukra ismerhetnek a leírásból, csak annyi a tré, hogy a Vines tényleg megcsinálta a nagy dobást. Pech.
De tényleg: általában amikor az ember referenciapontokat keres egy-egy előadó kapcsán, a legritkább esetben találkozik annyira konkrét, szinte kézzelfogható hatásokkal, mint a The Vines bármelyik lemezének esetében. Az ausztrál zenekar 2002-ben a Highy Evolved dallamos-dögös (autós-érdekes) debütalbumával, illetve az arról kimásolt Get Free tökéletes poszt-grunge/garázsrock stílusgyakorlatával tűnt fel, attól kezdve pedig kétévente szállította az azonos színvonalú, kisebb nüanszoktól eltekintve változatlan koncepciójú (ordibálós zúzás és akusztikus, dallamos popdalok, néha a kettő együtt) sorlemezeket. Most mondhatnám, hogy a Melodia ehhez képest teljesen új alapokra helyezi a zenekar hangzásvilágát, és egészen meglepő stílusváltás tapasztalható a lemezen, de egyrészt úgysem hinné el nekem senki, másrészt nem is lenne igaz. Ugyanolyan ez is, kérem, mint az előzőek. És ez így van jól.
Mert tény, hogy a Vines soha nem fogja megváltani a világot, és esélyük sincs az AC/DC vagy Nick Cave után Ausztrália legújabb szupersztár zenei nagyköveteinek szerepére sem, viszont megvan bennük -- még ha nem is mindig és nem is mindenhol -- az a bizonyos, kihalás szélére sodródott, igazi rakenroll, ami nem egyenlő sem az önmaga paródiájába fulladó, öncélú keménykedéssel, sem pedig a "mutassuk meg nekik, hogy mi is tudunk zúzni" elképzelésből fakadó nevetséges erőlködéssel. Itt van például az első kislemezdalnak választott 'He's A Rocker', ami a maga 1 perc 54 másodperces játékidejének nagy részében nem több átlagos indie-szösszenetnél, viszont gyanítom, hogy a refrén kirobbanó "All he ever playin' is that rock'n'roll music/rock'n'roll music yeah" sorának butuska, mindenféle mélyebb üzenetet nélkülöző zúzása a hallgatók nagy részét minimum azonnali intenzív bólogatásra készteti, a tökegyszerű dallam pedig lassan de biztosan beragad a fülekbe. Ez még akkor is igaz, ha a lemez hangzását sikerült szinte teljesen dinamikátlanra kompresszálni (a rádióbarát hangzás érdekében, nyilván) és akkor is, ha tudjuk, hogy a "spontaneitás" mostanra szitokszónak számít a legtöbb profi stúdióban -- a 'He's A Rocker' refrének előtti gerjesztése is bántóan szándékos, viszont ezúttal rohadtul nem is érdekel. A régi idők bájosan koszos lendületessége már sosem fog visszatérni, de itt legalább van egy-két momentum, ami emlékeztet rá -- és Nicholls átlag feletti dalszerzői képességei szerencsére gondoskodnak az ilyen őszinte pillanatokról, még akkor is, ha a jelek szerint mindenki óriási erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy totálisan művinek hasson az egész.
És persze Cobain és Lennon szelleme ezúttal is ott lebeghetett a stúdió felett, McCartney pedig valószínűleg segített pár vokálkiosztásban (ennyire jó vokáltémákat egyébként ritkán hallani); a 'Braindead' például túlmegy a művészi tiszteletadás határain -- akkora Nirvana-nyúlás, hogy akár az In Utero idejéből való b-oldalas dal is lehetne, de a 'Merrygoround' halkHANGOShalk sablondarabjából is kiérezni Kurt csíkos pulóverének szagát (és meglepő módon olyan nosztalgikus érzéseket gerjesztett e sorok írójában, hogy rögtön utána Nirvanát kellett hallgatnia, amire évek óta nem volt példa). Ami a Beatles-dolgot illeti: igazából nem csak a Beatles, hanem inkább a hatvanas évek popzenei egészének hatása fedezhető fel Nicholls lágyabb dalaiban, csak hát a Gombafejűek annyira meghatározó zenekar voltak akkoriban (meg most is, bár gyanítom, hogy a szerkesztőségből nem mindenki értene velem egyet), hogy az embernek mindig ők jutnak az eszébe először, ha többszólamú vokált és lágyan csengő akusztikus gitárt hall. És Nicholls ebben is jó: az 'Orange Amber' az 'A Girl I Knew' és a záró 'She's Gone' kellemes intermezzóként szolgálnak két nagy üvöltözés között.
Viszont pont egy ilyen szerzemény kapcsán derül fény a The Vines legnagyobb hiányosságára is: amíg kétperces power-pop dalokat írnak, addig nincs velük semmi gond, viszont abban a pillanatban, ahogy megpróbálnak kilépni a korlátaik közül, és valami mélyebbet és komolyabbat csinálni, rögtön beledöglenek az erőlködésbe. Az album felénél elhelyezett, hatperces 'True As The Night' túlspilázott balladája jól mutatja, hogy ez a négy srác néha nagyon szeretné, ha nem csak dögös bulizenekarként, hanem komoly művészekként tekintenének rájuk. Na erre sosem kerül sor. A Vines kicsit olyan, mint a Weezer: szeretjük őket, mert ügyesek és fülbemászó dallamokat írnak, de sosem gondolunk rájuk úgy, mint fontos, decens alkotókra. Ők a popszakma örök barkácsművészei, kismesterei, akikből sosem lesz Pink Floyd vagy Radiohead. De szükség van rájuk is, mert az ő dalaik azok, amik miatt az ember úgy érzi, hogy most azonnal vennie kell egy gitárt és lezúzni vele az egész világot. Ez a rakenroll.
Linkek:
The Vines hivatalos
The Vines MySpace
Beatles Craig Nicholls Melodia Nirvana The Vines
131975