2008. 01. 23.
Roger Waters egész életművének (és a teljes Pink Floyd-életműnek is) kétségtelenül legismertebb lemeze az 1979-es The Wall. Egyébként a legjobb is, legalábbis popzenének mindenképpen. Waters újra a boncasztalon, ezúttal nagyon komolyan és kevésbé viccesen.
Mikor Waters a legenda szerint (én Göbölyös N. Lászlónál olvastam valahol) az Animals utáni valamelyik band meetingen odatett a többiek elé két koncepciót, igazából kissé előreszaladt saját kreatív és érzelmi történetében is. A két ötlet a The Wall volt, és a Pros and Cons of Hitch-hiking; utóbbit már szólóban csinálta meg (az meg a legjobb szólólemeze), a kettő küzé beékelve adott még egy esélyt a Pink Floydnak. Nem ment, főleg, mert Waters-szel nem lehetett bírni. Mikor az Animals végén kijön, hogy nagyjából az egész (fiktív, emlematizált, metaforizált) társadalom egy nagy szar, és mindenki vagy gonosz, vagy ostoba, vagy áldozat, nem is nagyon lehet másfelé menni, mint leköpködni a rajongókat, ahogy Montréalban sikerült is. Vagy lehet komolyan venni a 'Pigs on the Wing' feloldását, és megbízni abban a 'you'-ban, aki ott ha nem is garanciaként, de legalábbis az érzelmi nyomást, kilátástalanságot feloldó középpontként megjelenik. És akkor nincs más, mint az egyénről írni. És persze az egyénből is; Waters ezt konkrétan úgy képzelte el, hogy az egyén, aki ír, majd ő lesz, a többiek pedig játszanak; ezért nem működött tovább ez a Pink Floydban. A Wallnál már a felvételek közben kirúgta Wright-ot (aztán visszavette fizetett session-zenésznek, azért ehhez is pofa kell), és a következő lemezre elérte, hogy ő maga zeneszerzőként jelenik meg, akinek a zenéjét a zenekar csak 'eljátssza'. Mindezeket lehet visszatetszőnek, képmutatónak, röhejesnek, akárminek venni; az viszont tény, hogy a Wall Waters legütősebb koncepciója, ami máig is nagyon jó, nagyon megrendítő tud lenni.
Waters mindkét ötlete egyébként azért volt kurva jó, mert mindkettő pontosan az egyénről szól. A Wall pedig azért egyértelmű választás a Pros and Cons-szal szemben, mert hasonlóan metaforikusan és stilizáltan viszi végig a pszichologizálást, mint az Animals a társadalomkritikát -- és így elkerüli a banális politizálást. A Wall nem politikus lemez, és nem is csúszik bele az Animals által ziccerként odatett ilyen irányokba. Nem is pszichológiai mélyásás, mert sosem lesz mindenféle kontextusoktól elszakadóan lírai -- a gyönyörű éppen az benne, hogy még a durván, végletesen elkülönülő, elidegenedő szubjektum központi képén keresztül is folyamatosan annak üres helyeire reflektál, a paradox módon folyamatosan ott lebegtetve a körbefalazott egyént, ahol annak lennie kéne, de nincs. Talán Derridát olvasott ez idő tájt, és azért ez a nagyon poétikus játék nyomokkal, hiányokkal, jelenléttel és jelen nem léttel. Nem lesz szentimentális sem, éppen ezeknek a társadalmi kontextusoknak folyamatos megmutatása révén; és nem csak megmutatja őket, konkretizálja is egyedi, emberi kapcsolatokká, mielőtt (miközben) intézményként is felvillantja (anya, tanár, feleség, grúpi; család, iskola, rocksztárság, Kalapácsos Gárda). Nem valami hízelgő társadalomrajz ez sem, persze, meg az emberekről sem (többek közt, gondolom, saját rajongót leköpő magáról sem) fest túl vidám képet. Mondhatnánk talán, hogy Watersen itt tört ki a helyenként lirikussá emelkedő romantika; és felhasználva az időközben fel- és lefutott punkhullámot, a maga módján kapcsolódik a nihilistán ironikus disztroj-zenékhez. A Wall egészen máshogyan koncept-album, mint az Animals: sokkal változatosabb, több rétegű, a szövegnek, zenének és képeknek jóval nagyobb készletét mozgató lemez. Nem is annyira egy statikus koncepció fogja össze (az Animals-ben igazán nincs történet, csak a 'Dogs'-ban a kutyák tragikus életéről egy elvonatkoztatottabb kis narratíva), hanem egy fajta szkript (amit utána nem nehéz filmhez is adaptálni); ami meg maga is a központ, az egyén már emlegetett, emblémaszerűen stilizált egyéni-intézményi kereteire épül. Ezzel pedig együtt jár a jóval nagyobb zenei változatosság, bizonyos helyeken egyenesen 'merészség' is: van itt monumentális szólós rock ('Young Lust', 'Comfortably Numb', milyen érdekes, hogy ezek pont a Gilmourral közösen írt számok), akusztikus-halkanéneklős ('Mother', 'Goodbye Blue Sky'), nagyzenekarhoz hangszerelt súlyos mesejáték-zene ('The Trial', ez meg Bob Ezrinnel) és zenei-kulturális kapcsolatokat mozgató tragikus kórus ('Vera' és 'Bring the Boys Back Home'). Többek között. Kétségtelen, hogy a Wall óta Waters nem csinált lemezt, ami zeneileg ennyi mindent rakott volna egybe, és fűzött volna fel ilyen eladhatóan és befogadhatóan egy érthető, világos szkriptre.
A fal mint metafora korántsem lehetett olyan nagyon súlyos ezen a lemezen eredetileg, mint a film után lett. A magas, sötét, vizes, távoli reflektorral megvilágított kőfalra felugráló Bob Geldof valami olyasmivel egészíti ki a zenét, amivel semmilyen egyéb nem tudta volna. Épp ez jelent egy újabb nagy különbséget és előrelépést Waters munkájában: míg az Animals egyértelműen nagy méretű, nagy ívű kompozíció mind zeneileg, mind szövegileg, a Wall elsősorban nem zenei, hanem színpadias, kép-központú (itt megint gondolhatunk egyszerre a szövegekre, a struktúrára, arra a központi történetre, amire a lemez is épül, meg a film is), és ezzel olyasmit dolgozott ki Waters, amit csak a Pros and Cons után tudott levetkőzni (talán még akkor sem). A szöveg vissza-visszatérő képei, a különböző zenei és hangszerelési stílusok, a Wish You Were Here-lemez óta alkalmazott háttérzajjal, hangmontázsokkal kitöltött számok közti lyukak mind külön-külön metaforikus téglákká válnak, amivel maga a lemez is körbekeríti magát (szemtelen mosollyal, már ha tud ez a lemez mosolyogni).
Azért kiváló popzene mindez, mert egyrészt elég egyszerű, másrészt eléggé elnagyolt ahhoz, hogy mindenhová odarakható legyen. Utálod a háborút? Hallgasd! Utálod a tanárokat? Hallgasd (hallgattuk mi is a gimiben, mint mindenki)! Introvertált kis köcsög vagy, aki igazából fél a világtól? Azt gondolhatod, ez rólad szól, hallgasd! Nem tudsz mit kezdeni a felgyorsult világ felgyorsulásából adódó új fajta emberi kapcsolatok bonyolult, semmilyen addig tanult stratégiával halálbiztosan nem működtethető hálójával? Te vagy Pink, hallgasd! A Wall példaszerűen valósítja meg, amire minden popzene épül: a befogadó saját magát látja vonatkoztatási pontnak, és amiben vannak számára érthető, megfogható, érzelmi értékkel ellátott kapaszkodók, azzal sokkal jobban azonosul, azzal sokkal több mindent tud kezdeni. Ezt a kurva nagy bölcsességet ötlötte ki Waters, miután a Pink Floydnak egyetlen lemeze sem volt igazából ilyen eddig, ahol az egyszerű, stilizáltan elnagyolt képek és témák tökéletesen alkalmazhatók majdnem minden befogadóra. Aztán ha egyszer már belementél, meghallgattad részletesen, működni kezdenek a finomságai is, és az elnagyolt stilizálás szépen differenciálódik, és akkor még jobban örül a befogadó: mert miután azonosult, látja, hogy milyen szépen is lehet ezen az ő helyén elmondani, hogy 'szarul érzem magam'.
A végső csattanó az, hogy a Wall sokkal pesszimistább, mint az Animals volt a maga akusztikus gitáros feloldásával. A Wall végén nem jelenik meg a 'másik' ('you'), és nem tudja a beszélő, hogy az a másik igenis törődik vele ("I know that you care / what happens to me"); mert ez itt pont arról szól, ugyan mi a fasz van akkor, ha nincs ilyen (a legsúlyosabb kérdés nyilván az "Is there anybody out there?", éppen ezért). A végén, feloldásként működő kis valami az 'Outside the Wall' -- és abban sem az eddigi beszélőnk szólal meg, hanem valaki más, aki szerint ugyan van olyan, hogy a falon kívül kettesben és többesben mászkálnak az emberek ( "in twos", "some gathered together in bands"), meg aki ott van olyankor, az igenis szereti a szubjektumot ("the ones who really love you"), de ezzel együtt mégis csak kurva nehéz mindenféle hülye fasz falainak vernünk a fejünket ("after all it's not easy, banging your heart against some mad bugger's wall"). Már megint ezek a triviális bölcsességek, mondaná az ember, ha nem lenne ez az egész lemez után valami furcsa módon egészen kísérteties. Nincsen "I know that you care", nincsen semmi. Kurvára lehetséges, hogy valóban nincs senki ott kint. A Wall nem csak punk, hanem dekonstrukció is (mint már láttuk fentebb), de összességében még mindig inkább punk, mert (mint minden jó punk) semmiféle valódi megoldást nem kínál.
Nem nagyon csodálhatjuk, hogy Waterst ez után a lemez után nem lehetett 'művészileg elviselni'. Ott van ezen a lemezen minden, amitől Waters idegesítő: nyavalygás, pátosz, a 60-as-70-es évekbeli konceptalbum-koncepció visszaforgatása. Viszont utoljára itt sikerült neki ezt viszonylag konvencionális popzenében megvalósítania. Itt számok vannak, jól megragadható központi képekkel, struktúrával, koherens zenei megoldásokkal; itt érzelmileg-szövegileg könnyű fogódzkodó- és azonosulási pontok vannak; itt könnyen felismerhető emberi (és áttátelesen társadalmi) problémák vannak, amikhez könnyű viszonyulni. Nem csoda, hogy innen van a valaha egyetlen Pink Floyd #1 single (a máig játszott 'Another Brick in the Wall, Pt. 2'). Mindezekkel szakít nagyjából úgy a következő lemezen, mint ahogy a Wallban szakított az Animals koncepicióival és dalfelfogásával. A Final Cut már behozza a rossz aktuálpolitizálást akár ugyanezekbe a témákba is; és a Pink Floyd fellázad Waters művészi egoizmusa ellen.
Linkek:
Roger Waters hivatalos
The Wall Analysis
Roger Waters-sorozat:
01 Mert megérdemled, Roger!
02 Roger, charade you are (Pink Floyd: Animals)
03 Roger romantikus punklemeze (Pink Floyd: The Wall)
életmű Pink Floyd Roger Waters The Wall
131975