Én eddig azt hittem, szeretem Pinket, így meghallgattam az új lemezt. Ekkor egy ideig azt hittem, annyira mégsem szeretem, így tovább hallgattam, és most megint azt hiszem, hogy szeretem.2008. 12. 09.
Én eddig azt hittem, szeretem Pinket, így meghallgattam az új lemezt. Ekkor egy ideig azt hittem, annyira mégsem szeretem, így tovább hallgattam, és most megint azt hiszem, hogy szeretem.
Mit ad isten, a 'Get the Party Started'-nél hallottam először Pinkről (ezt a felkiáltójeles marhaságot felejtsük el), aztán konstatáltam, hogy a zenetévékben és rádiókban menő számai nekem általában tetszenek. Aranyosak voltak a videói is, egyértelmű az üzenet: vad és kompromisszummentes csaj a hip-hop és a punk határán, aki vicces hülyeségeket csinál, én meg nem az a fajta vagyok, aki erre elkezdi húzni a száját, hogy "persze, vadra és kompromisszummentesre megcsinált csaj..." A hitelesség nehéz kérdés a popzenében, mindenesetre nekem Pink teljesen hiteles mint a nagykanállal evett kommersz popzene közepében egy kis göb, amit persze ugyanaz a szakács csinált bele, de attól még ott van; és ha paranoiásan arról kezdenénk elmélkedni, ugyan ki is 'igazi' a popzenében, rájönnénk, hogy egyáltalán senki, csak nem mindig ugyanazok csinálják meg őket, ezzel is megmutatva, hogy kurvára nem ez a lényeg.
A Funhouse viszont az első Pink-lemez, amit teljes egészében végig is hallgattam, korábban ugyanis eszembe sem jutott, hogy meg kéne hallgatni. Talán a M!ssundaztoodot egyszer meg akartam (érdekesnek tűnt, hogy míg a 'Get the Party Started' nyilvánvalóan az idióta csaj-képpel dobta piacra Pinket, kicsit olyannal, mint amit mondjuk Avril Lavigne is játszott a 'Complicated'-ben, a lemez további videós megjelenései sorra egyre komolyabb figuraként kezdték megképezni, és egyre komolyabb teljesítményt mutattak: a 'Family Portrait'-ről pl. sokáig azt hittem, nem is ugyanazon a lemezen van), de abból sem lett semmi. Sosem tudtam semmit arról, ki ez a csaj, mit csinál, hogy él. Engem az is megdöbbentett, hogy Avril Lavigne férjhez ment, tehát most az is, hogy Pink elvált. Nem mintha ez fontos lenne, mondaná a bennem rejtőző irodalmár, a szerző halott, nem életrajzi alapon értelmezünk műalkotásokat. A Pink-image egyértelműen nem egy valódi, létező személy, de kit érdekel, hiszen én sosem fogok a valódi, létező Pinkkel (Alecia Beth Moore) találkozni, nekem tehát elég az image.
Csakhogy például a Funhouse-on remekül mutatkozik meg, hogy a zenénél nem így megy. Ha nem életrajzilag olvassuk a lemez dalainak egyik vonulatát, ami egy kapcsolat végéről és az ehhez kapcsolódó ilyen-olyan érzésekről szól, hihetetlen egybeesést kell feltételezzünk: a Pink-dalok beszélője épp akkor beszél ilyenekről, mikor az őt megszemélyesítő Alecia B. Moore épp valóban átmegy a hivatkozott helyzeteken. Könnyű lenne persze azt mondani (a Popmatters kritikusának szavaival), hogy az előadó nyilvános (= a dalokban megnyilvánuló) figurája összecsúszik privát énjével. Nem azért nem tetszik ez nekem, mert nem tudom feltételezni, hogy Pink így kiadja saját érzéseit a közönségnek (amiért a kritikus meg is dícséri), vagy mert (megint) arra gyanakszom, hogy a látszólag őszinte érzések kiadása is jól kitalált stratégia, az image egy eleme, tehát mégsem 'igazi'. Inkei Bence rövid írása meg pont azt veti az énekesnő szemére, hogy attól, hogy sztár, lelki történései és őszinte érzései még egyáltalán nem "érdekesek". Arról sem akarok spekulálni, vajon a valódi Alecia B. Moore tényleg így érez-e (ez az, amit úgyse tudunk meg sose), avagy a dalok írása, előadása, a bennük érezhető dac, düh, kétségbeesés, ugyanakkor eltökéltség, könnyedség, önirónia nem (ismét) stratégia-e valódi érzéseinek kezelésére. Kétségtelen viszont, hogy ha tudjuk, hogy szegény Pink most vált el, akkor valami módon úgy érezzük, a Funhouse különleges, 'súlyos', hiteles. Már megint a kibaszott hitelesség.
A helyzet viszont az, hogy a dalokban megjelenő érzéseknek egyáltalán nem kell "érdekesnek" lenni, hogy mindez működjön, ha hagyjuk neki. Akkor is hallom a lemez dalaiban a sok-sok egymásba gabalyodott emóciót, ha úgy gondolom, ezek mindennapi dolgok, amiken mindenki átmegy. Csak nem írja meg így. Nem énekli el. Nem zongorázza a különbséget boldog házassága és dacos válása között. Pont az a jó ebben a lemezben, hogy olyan érzéseket, olyan helyzetet vesz fel motívumoknak és keretnek, amelyek kicsit sem 'különlegesek'. Elváltál, hát szopás, dehát Amerika (és Magyarország) lakosságának jelentős része szintén, szakítani meg mindenki szakított már. Popzene nem lehet sikeres könnyű, egyértelmű, és főleg érzelmi alapú azonosulási pontok és minták nélkül. Ezekhez az érzelmekhez pedig mindenki tud kapcsolódni. Ezeket mindenki ismeri. Dobjuk ehhez hozzá az eddig felépített vad-öntörvényű-stb. image-et, és tessék, úgy máris valami nem mindennapi az eredmény, ahogy a 'So What'-videó meg is mutatja: excentrikus hülyeségek, aranyos marháskodás, ahogy Pink szokta. Vicces. Direkt jól érzem magam nélküled, mondja a videóban meg is jelenő volt férjének (a sajtóközlemény szerint legjobb barátok maradtak, nyilván), a zene meg a szokott lendületes, ugyanakkor könnyed és könnyen elfogadható épp csak gitáros épp csak pop. Én leginkább azt a lehetőséget hallom benne, amit egy punkzenekar tudna vele csinálni, ha mondjuk Pink összeállna egy punkbandával feldolgozni ezt.
A lemez többi dala aztán kicsit árnyalja a képet. Vannak hasonlóan dacos, csakazértis-lendülettel menő számok ('It's All Your Fault', 'Ave Mary A'), de sajnos van olyan is sok, ahol a csajból csak előbújik az r&b-énekes, és nagyon szar lesz, bármilyen technikás is. Mégpedig azért lesz szar, mert itt nem egyértelmű a kép: akkor most öntörvényű-dacos-akármi, vagy szokásos-hajlítgatós-árenbís? egy seggel két lovat, ugye. Erre megy rá az egész 'I Don't Believe You', például: az épp a túlzás, műfaji sematizmus határán (egyébként ügyesen) egyensúlyozó versszakot jóvátehetetlenül a klisé felé löki a vonósokkal felfújt rettentő refrén. A 'One Foot Wrong' helyenként egyenesen Jamiroquai-i mélységekbe ereszkedik le, a 'Funhouse'-ról pedig nagyon helyesen írják valahol, hogy Pink pályafutásának leggyengébb refrénjét kapjuk benne (azért az a visszaszámlálás-ötlet nem rossz: "three, two, one... fun", ez a pop saját módján kimondottan poétikus). Viszont a 'Mean' kihangszerelt zenéje, a 'Crystal Ball' country-s hajlításai vagy a záró 'Glitter in the Air' csendesebb megoldásai (és ezen belül a kontrasztok: a végén az érzelemmel töltött beerősítés) szerintem teljesen jók, vállalhatók és hallgathatók. Azért csak tudnak valamit ezek a dalszerzők itt, végül is Max Martin felelős a Backstreet Boys (irónia nélkül) csodálatos 'Everybody'-jáért, az 'As Long As You Love Me'-ért, az 'I Want It That Way'-ért, vagy (fokozzuk a hiányzó iróniát) a 'Baby One More Time'-ért és a 'Crazy'-ért is, sőt, néhány Bon Jovi-számban is benne volt a keze; Butch Walker pedig többek közt a két utóbbi Avril Lavigne-lemez producereként szerzett elévülhetetlen érdemeket. Profi dalszerzés, na, jól elhelyezett és elképzelt image-dzsel, kisebb hibákkal.
Az ember aztán végül őrlődik egy kicsit, megbocsássa-e a hibákat: nevezetesen leginkább azt, hogy az erős-beindulós számok sem indulnak be eléggé, és ezért is kellene inkább a punkegyüttes. A 'So What'-ot, az 'It's All Your Fault'-ot (mintha kissé American Life-korszakbeli Madonna lenne ebben, hegyezi a fülét a hallgató), az 'Ave Mary A'-t (pláne, ha a töketlenül monoton egyekre beálló refrénnel nem tennék tönkre a lendületét) valóban inkább Avril zenekarára kellett volna hangszerelni, és akkor sokkal nagyobbat ütnek. Van viszont két szám, ami mégis a megbocsátás felé húzza az én lelkem: a 'Sober' és a 'Please Don't Leave Me'. Ezekben sikerült elkerülni a lemez máshol megjelenő szerep- és hangszerelés-tévesztéseit, és ettől lesznek (ó bazmeg, már megint) hitelesek, hitelesnek befogadhatóak a többiek is. Még mondja valaki, hogy rohanó világunkban az egész albumok kompozíciói elvesztik jelentőségüket: itt épp az látszik, ahogy egy-egy szám odarántja magához az elfogadható, szerethető oldalra azokat is, amikkel bajom van, és akkor már csak az árenbískedés az igazán megbocsáthatatlan, különben nincs itt semmi baj.
Na és akkor ki beszél végülis? tökmindegy. Mondjuk, hogy Pink. Mondjuk, hogy az az image, amit Pinknek kialakítottak az évek során, vagy amit ő alakított ki magának, rohadt paranoia. Teljesen mindegy. A művészet lényege, mondaná BWG, hogy belemegyünk vele a játékba, és (csak a próba kedvéért, csak egy pillanatra, hogy lássuk, mi lesz akkor) felfüggesztjük a szőrszálhasogató picsogást arról, ez mennyire 'igazi' és mennyire nem az, mennyire 'hiteles' és mennyire 'gyártott' (mer hát ugyanaz írta, aki Britney-nek is ír, hánemá!). Ez egy kompetensen megírt, kisebb hibákkal meghangszerelt, ugyanakkor emberközeli és a hallgatókat (Inkei Bence kivételével) kétségtelenül megszólítani képes lemez. Van egy olyan érzésem, hogy fogom hallgatni továbbra is, nem gyakran, de gyakrabban, mint bármelyik másik Pink-lemezt. Sikerült bizonyítanom, hogy igen, én szeretem Pinket. Március 24-én igyekszem megnézni a tetovált kis seggét az Arénában.
Linkek:
Pink hivatalos
Pink MySpace
131975