"Sosem félnénk többet": Danny Cavanagh és az objektív korrelatív

2008. 01. 16.

Lamorak

Félig berúgva készült spontán interjúink hagyományát hivatott megalapozni Danny Cavanagh-hal folytatott beszélgetésünk -- azért csak most hozzuk nyilvánosságra, mert mostanra Danny már biztosan elhagyta az országot és nem tud panaszkodni. Direkt nem az Anathemáról kérdeztük, viszont kiderül, hogy a művészetről kábé úgy gondolkodik, mint T.S. Eliot.

Danny Cavanagh, akinek a rövid haj határozottan jobban állt, kedves angol srác, angol arca van és britül beszél. Én meg ahhoz képest nem vagyok nagyon megilletődve, hogy még nagyon jól emlékszem, gimis koromban az első lemezükön (Serenades című, máig egyike azon nagyon kevés hörgős zenének, amit meg tudok hallgatni) mekkorákat csavarodtam befelé úgy pre-emósan. Miután végighallgattam a JATE Klubban a szóló szetjét, amelynek első része kissé unalmasabb Anathema-számokból állt érdekes és gyönyörűen megvalósított szempleres egymásra játszással, második része pedig sokkal élvezhetőbb feldolgozásokból (köztük egy csodaszép 'High Hopes' a Pink Floydtól, néhány Nick Drake-szám, és 'Nothing Else Matters'), még maradok, mert mikor feltette a kérdést, hogy "na, akkor Simon & Garfunkel?", én bekiabáltam, hogy "Nooo!", azt javasolta, akkor addig menjek, és igyak egy sört. A 'Scarborough Fair'-t mindenki ugyanúgy játssza, úgyhogy nincs lelkiismeret-furdalásom, de azért elnézést kérek a szubverzióért, és felajánlom, hogy meghívom egy sörre. Azt mondja, nem iszik, úgyhogy marad a kamillatea mézzel, amit egyébként koncert közben is eliszogatott.

Távol álljon tőlem, hogy bármilyen szinten ironikusan próbáljak hozzáállni; ez az egyemberes show nagyon profi, nagyon élvezhető és nagyon érdekes volt, és két éve, mikor az Anathemával voltak itt, hasonló élményt nyújtottak. De mivel a trend, láthatólag, az egy előadós akusztikus zene, megtámogatva némi elektronikával, csak azért sem fogom az Anathemáról kérdezni; hogy akkor pontosan miről, azt nem tudom. De hogy mit fogok elfelejteni megkérdezni azt nagyon pontosan látom előre: azt, hogy mi az a kis gitáros basz, amit az akusztikus gitár húrjaihoz szorítva pengetés nélkül, csak lefogással egészen szlájdra emlékeztető dolgokat tud szólózni (a 'High Hopes'-ban ki is használta rendesen), és hogy mennyi Mike Oldfieldet hallgatott, mert helyenként az egymásra játszott akusztikus gitár-szólamokból feltörő szólók engem kimondottan a korai Oldfield hangszereléseire emlékeztetnek. Mindezeken felül, mint azt előre el is mondom neki, nem vagyok profi újságíró, és nincsenek profi kérdéseim. Ez egy amatőr interjú.

Mégis pontosan milyen effektet használsz az ilyen műsorokhoz?
Csak egyetlen pedál az egész, alapjában véve egy delay...
Nyilvávalóan.
...de van benne egy loop szempler. Ennél több nem kell ehhez.

És van valami, amit előre megcsinálsz a loopokhoz? Vannak benne előre készített ötletek?
Nem, nem veszek fel vagy programozok be előre semmit, mindig helyben, a koncerten játszom fel a loopokat. Hogy mikor mit játszok fel a szemplerbe, az is koncert közben alakul, nagyjából három alkalom után már eléggé fixen megvan, mi működik.
Olyan, mint a próbálás, nem?
Időnként. Aki még nem hallott ilyet, nem számít rá, hogy egyetlen előadó fog több hangszeres szólamot is működtetni, annak eléggé hatásos.
Hallgatsz zenészeket, akik használnak ilyesmit? Általában jazz-zenészek szoktak...
Nem, sosem hallgattam. Volt egy fickó Liverpoolban, akinél hallottam ilyen technikát, de azon kívül nem.

Nem nehéz Liverpoolban zenélni? Nem üt ki mindent a Beatles emléke?
Nem nagyon számít. A Beatles meg a világ legjobb zenekara, még mindig az abszolút kedvenceim. Imádom, mennyi mindent hoztak ki a dalszerzésből, a szövegekből, az egész korszakból, amikor működtek.
Korai Beatles? Késői?
Mind.
Pink Floyd?
Nem épp a kedvenc zenekarom. Mindenki azt hiszi, hatalmas Pink Floyd-rajongók vagyunk, de nem. Játszom a 'High Hopes'-t, meg régebben a zenekarral a 'Comfortably Numb'-ot, de azt már abbahagytuk. Unalmassá vált.

Zenekar, feldolgozások, van ezeknek a szólókoncerteknek előre kitalált koncepciója?
Csak úgy készülök, hogy játszom másfél-két órát. Nincs setlist. Épp az a jó, hogy azt játszom, amit akarok, amihez kedvem van. Néha Radiohead-et, Led Zeppelint, Fleetwood Mac-et.
Kell ehhez valami sajátos gondolkodásmód, mikor az ember egyedül játszik, loopolt alapokkal, olyan számokat, amiknek különben megvan a rendes hangszerelése?
Nem valami különleges -- az éneklés az egyetlen igazán nehéz pont. Mondjuk ha nem melegíti be az ember a hangját, mint ma -- úgy negyed óra az egész, de ma kihagytam, és csak az első öt dal után lett igazán jó. Meg azért is szeretem ezt, mert sokkal csendesebb. A zenekar hangos, az agyamra megy, meg fáj a fülem tőle.
Jó néha ezeket egyedül is játszani, gondolom, mármint mindent egyedül játszani.
Ilyenkor teljes a szabadság.
Működik az ilyesmi a dalszerzésben is?
Néha, különösen, mikor kezd alakulni egy új dal, akkor jó, ha az ember egyedül csiszolgathatja egy ideig. De aztán jobb, ha a többiek is hozzátesznek. És miután az ember megírta, hangszerelte, felvette, játszotta élőben a zenekarral, azért jó egyedül is eljátszani.

Mint zenésznek, mit jelent neked a művészet a zenében?
Az a művészet, mikor a zene elvisz valami csodálatos helyre. A zene, mint minden valódi művészet, valami más helyről jön, ami belül van az emberben -- minden egyes emberben. Egyfajta szellemi hely, ha úgy tetszik. Mélyebbről jön, az elménél mélyebbről, az egónál mélyebbről, és rajtad csak keresztülmegy. Abból a szellemiből táplálkozik benned, ami az univerzális értelemhez kapcsolódik. A zenében, vagy a festészetben, a művészetben mindez valami formát ölt magára, a kezed alatt alakot kap; és az a pont, az a hely, ahonnan jön, az a szellemi valami úgy függ a hangokon, mint valami illat. És mikor ez az illat, vagy hang, vagy érzés eljut hozzád, elvisz egy ugyanilyen helyre önmagadban, a lélek legmélyebb rétegeibe. Olyan, mint egy tükör, ami mindenkiben ott van, és megmutatja ezeket. Ilyesmi az igazi művészet. Mint Leonardo da Vinci, vagy Vincent van Gogh, a napraforgókkal.
A műalkotás mint a szerző tapasztalásának tárgyiasulása, ami a befogadás folyamatában a hallgatót-olvasót-nézőt mintegy 'elviszi' a művész saját tapasztalatába?
[Recepcióesztétika korai fázisa, mára az ilyet már nem veszik komolyan.]
A tapasztalásba? Aha, és ha jó a művészet, ez általában valami szép hely.
Látsz ennek elkülöníthető technikai oldalát is?
[Teszteljük a formalizmussal, ehelyett pszichoanalitikus vonásokat mutat.]
Vannak technikai aspektusai, igen -- mely hangok jók, mely harmóniák működnek. Ezeket ki lehet számolni, de a mélyebb hatás, az a hatás, ami átjön az egészből, az az elme kevésbé racionális részéből származik, inkább olyan, mint az álom. Az álomszerű inspiráció, és aztán a tervező, szervező folyamat kombinációja az egész. De először mindig az álom van.

Mondjon bárki bármit a kreatív folyamatról, mégis csak a művész van ott, ő csinálja. Mennyire autentikus forrás a művész maga, mikor a kreatív folyamatról van szó?
Ő csinálja, persze, de nem az ego -- akármit is "csinál" a művész, az rajta keresztül történik. Szeretem azt gondolni, hogy az ember ilyenkor csak csatorna. Ha valóban látnánk a valóság igazi természetét, ahelyett, hogy csak az érzékeinken keresztülszűrt benyomásokat kapjuk...
Milyen kantiánus.
[Vagy épp konstruktivista.]
Hé, nem fejeztem be. Ha tényleg, valóban többet használnánk az agykapacitásunkból, látnánk a valóságot olyannak, amilyen, amilyen az természete szerint -- akkor sosem félnénk többet.

Anathema Danny Cavanagh művészet

131980