2008. 07. 01.
A ClusterOne minden munkatársa tökéletesen tisztában van leírt szavainak súlyával (külön mérlegünk is van hozzá), így a nyilvánvaló szellemi fölény állandó érzékeltetése mellett ezentúl a népművelésre is szeretnénk némi hangsúlyt fektetni. Feltűrt ingujjban merülünk könyékig a zenetörténet évtizedek alatt felhalmozott, édes-bűzös szemetében.
A nyolcvanas évek bizarr álomvilága tökéletes kiindulópont utazásunk megkezdéséhez. A kettővel ezelőtti évtizednek köszönhetjük többek közt a kismamaruhát, mint tényleges öltözködési alternatívát, a hülye hajakat, a kokain nagykorúvá válását, és persze EZT. Ha viszont kizárólag zenei szempontból vizsgálódunk, akkor elmondhatjuk, hogy az egyetemes zenetörténet a nyolcvanas évek nélkül sosem ismerte volna meg ...ööö... a kismamaruhát, mint tényleges öltözködési alternatívát, a hülye hajakat, a kokaint és persze EZT -- mi magyarok pedig szegényebbek lennénk egy Pataki Attilával, az Első Emelettel, meg az összes szájbavert őszinte és kőkemény kedvencünkkel.
"Na és a szintipop, a new wave, a hip-hop, a hajmetál, vagy éppen Nick Cave?" -- tehetné fel a kérdést a tájékozott Olvasó, ha lenne beleszólása, de mivel szerencsére (még) a legkisebb mértékben sem vagyunk interaktívak, felteszem én, aztán ripsz-ropsz meg is válaszolom. Mert hát a viccet félretéve, azért a nyolcvanas évek amennyire szar volt zeneileg, ugyanannyi gyöngyszemet is a felszínre dobott, speciel mostanság ebből él a trendi angolszász zenekarok 95 százaléka. Ráadásul a Giccs Évtizede megmutatta, hogy a "popzene" bizony nem indulatszó; a művészet nem az, amikor kilenc ember egymás szájába pisál húsz orgazmus-közeli kultúrsznob előtt, hanem igenis el kell vinni a zenét az otthonokba, csinálni kell egy MTV-t, reformálni kell a zenehallgatási szokásokat, közelebb kell hozni a zenekarokat az emberekhez. És nem mellesleg, slágereket kell írni.
Mint ahogy Keith Forsey és Steve Schiff tették, akik 1985-ben felkérést kaptak a kultikus tinifilm-rendező John Hughes egyik legnagyobb sikerének, a nálunk Nulladik Óra néven bemutatott Breakfast Club főcímdalának megírására. Mondjuk nem véletenül: Forsey írta a Flashdance Oscar-díjas betétdalát ('What A Feeling'), Schiff pedig Nina Hagen gitárosa volt, tehát már akkoriban sem számítottak nyeretlen kétéveseknek. Össze is csaptak gyorsan egy olyan slágert, amiért egy Coldplay-szintű zenekar manapság ölni tudna, aztán utánanéztek, ki adhatná elő. Elsőként Billy Idol neve merült fel, de visszamondta, nyilván rangon alulinak érezte, hogy egy B-vonalas filmecske B-vonalas soundtrackjén szerepeljen a neve (valószínűleg rohadtul megbánhatta később, ez lehetett volna a legnagyobb slágere, 2001-ben fel is dolgozta a válogatáslemezén). Bryan Ferry volt a következő jelölt, de akkoriban ő már simán megtehette, hogy egy kézlegyintéssel elintézze a dolgot, elképzelhető, hogy az ügynökén sem jutott túl az ajánlat. Aztán az éppen fénykorát élő new wave-szcénában otthonosan mozgó Schiff feldobta az Amerikában kvázi ismeretlennek számító Simple Minds nevét, akik fiatalos hévvel passzolták le a lehetőséget, de a kiadójuk fenyegetése bátorítása végül megtette hatását, és mégis vállalták. Három óra alatt rögzítették a dalt Londonban, felmarkolták a pénzt, majd gyorsan meg is feledkeztek róla.
Billy Idol Bryan Ferry Simple Minds
131976