Két napja írtam az Alles Wieder Offen kapcsán, hogy mélységesen megértem én és elismerem a berlini indusztriál törekvéseit, mármint hogy lassan harminc éve kikerülhetetlenül mutogatják, mennyire nem úgy van az, hogy zenét csak rendes hangszerekkel, rendes tudással, hagyományos keretek (úgymint dalstruktúrák, szövegek, kiadói- és fogyasztói modellek) között lehet csinálni. Egész életművük egy hatalmas felkiáltójel amellett, hogy gondoljuk át legyünk szívesek, mi is a művészet a zenében, ugyan mitől lenne csak az értelmezhető zeneként, ami verze-bridge-refrén vonalon rendeződik, a szövege is ehhez mérten bomlik részekre, meg akár rímel, meg angolul van. Ugyan miért csak jól kigondolt, összhangzattanilag pontos és igazolható hangokat lehetne lefogni a gitáron, csak jól megszokott, felismerhető ütemeket ütni a lábdob-pergő-tamok-cinek konfigurációban. Igenis bármilyen eszközzel keltett bármilyen hang beilleszthető egy bármilyen (akár esetleges, improvizált) szerkezetbe, az égvilágon semmi sem mondja azt (kivéve a strukturalisták), hogy a jeleknek csakis hagyományos rendszerekben való pozicionáltságuk adhat jelentést. Volt már ilyen az irodalomban is, dada, automatikus írás, stream-of-consciousness, miegyéb. Volt már a színházban is, Antonin Artaud-tól kezdve nem is kevés. Amit az Einstürzende csinál, az nyilván nem előzmény nélküli.Mindezt én értem, és mégis úgy vagyok az Einstürzendével, ahogy vagyok. Úgy, ahogy Morgensternnel vagy Artaud-val, vagy a modern képzőművészet jelentős részével. Ha külföldi nagyvárosokban járok, mindig elmegyek a modern múzeumba (Tate Modern, Guggenheim, ilyenek), és mindig azt tapasztalom, hogy bár ugyanez az "igenis értem én, én ne érteném" hozzáállás adott, a látogatás nagy részét végigröhögöm. Konzervatív vagyok én, nem kellően nyitott, vonom le mindig a konklúziót: képtelen vagyok esztétikai élményt generálni olyan dolgokból, amiknek filozófiai háttere átlátható és akár vonzó is számomra. Még csak nem is azt állítom, hogy egy Robert Rauschenberg, Roy Lichtenstein vagy Andy Warhol-kép (hogy csak az amerikai pop artot emlegessük) előtt állva nem érzek ugyanolyan 'esztétikai' minőségeket, mint mondjuk egy Van Gogh-nál vagy (ad absurdum) Michelangelónál. Jackson Pollock kimondottan lenyűgöz. Egy mélyebben fekvő ítéletről van itt szó, mint arról, hogy ez a műalkotás 'jó' (láttán-hallatán elámulok és túlárad bennem a jelentés) vagy 'szar' (elröhögöm magam). Ezek a képek 'jók', szeretem őket. De ha megrohadok se tudom úgy érezni, hogy 'szépek', abban az értelemben, ahogy én azt a művészettel kapcsolatban megszoktam. Persze-persze, pont erre mutat rá a művészet határait tematizáló művészet, így az Einstürzende is.
Az A38-as koncertre nagyon rákészültem, és igyekeztem úgy menni, hogy előítéletek nélkül tudjak befogadni és műélvezni. Nem arra számítottam, hogy majd most totális Halber Mensch-es káosz lesz: a rég csak öltönyben megjelenő Blixa ennél kifinomultabb, összefogottabb előadás emblémája már. N.U. Unruh (aki Alexander Hacke mellett az egyetlen, aki a tegnapelőtti hatosból a kezdetek óta Blixával zenél) mindig is úgy nézett ki, mint Mógus professzor a Harry Potterből, valami ártalmatlan középiskolai tanárnak. Aztán mégis, ahogy nekiáll verni a rugókat, annak egészen más hatása van. Kíváncsi voltam, hogy csinálják élőben azt a visszafogott hangzást, ami az utóbbi lemezeken jellemzi őket, azokat a dinamikai emeléseket, azokat a hangsúlyozó zúzásokat. Blixa előadására is kíváncsi voltam. Az Einstürzendét látni kell, na, nem csak hallani.
Viszont a koncert után tökéletesen egyetértek azzal a barátommal, aki, mikor felhívtam, jön-e, azt felelte, legutóbb már volt, még egyszer már nem akar. Az A38 gyakorlatilag teli volt, előrejutni csak bulldózerszerű mozgással lehetett, én meg konfliktuskerülő vagyok. És bár a színpadot nagyobbra építették, mint amekkora általában, a 180 centi feletti átlagmagasságú közönségtől nem nagyon lehetett látni mindazt, amit látni akartam. A hang kiváló volt, Hacke basszusgitárja nagyon szépen szólt ki az egészből, alapozva a sokszoros ütőskombinációknak, a Blixa szavalatát irányító fent-lent hullámzásnak. A két (időnként három) tag által működtetett ütősök közt ott voltak a rendes dobok (az Alles Wieder Offenről ismert nagyon szépen visszahangosított hagyományos dobok) és a mindenféle rugókból, fémlemezekből, fogaskerekekből, vasszerkezetekből álló custom cuccok is. Arbeit gitárja meggyőzően hozta mind a 'Nagorny Karabakh'-hoz szükséges behúzásokat és a sok más helyen kellő zajt is. Ash Wednesday meg állt a szinti mögött, és néha hammondos hangzású akkordokat ütött be, néha meg valami alig kihallható, inkább érezhető szőnyeget terített vele az innen-onnan érkező zajok alá. Mikor beindultak, egyenesen fájdalmas volt, a szó konkrét fizikai értelmében (ugye, Artaud). Mikor visszafogták, még a közönség elmormolt együtténeklését is lehetett hallani, mint a 'Sabriná'-ban ('I wish this would be your colour', motyogtuk sokan, Blixa meg odatette a végére, hogy 'Your colour, I wish'). Szólt ez, ahogy kell. Nagyon is értem én.
Viszont be kell valljam, hogy már az első ráadás első száma után beültem a bárba, ahol egy nagyon alternatív sapkát és szakállat viselő fiatalember közölte is velem, hogy én sosem értettem ezt a zenekart. Fogalmam sincs, miből szűrte le, de hajlamos vagyok egyetérteni, és nem csak azért, mert az őrülteket köztudomásúlag nem tanácsos ellenkezéssel feldühíteni. Mert amellett, hogy el- és befogadom a művészetről mindezzel a formabontással, majd a formához valamelyest visszatéréssel mondottakat, továbbra sem tudom úgy érezni, hogy ez a zene hallgatható. Annak dacára, hogy az Einstürzende a kezdetektől ikonikusan képviselte az 'egyszeri, megismételhetetlen' szerepét a zenében (nyilvánvalóan minden daluk minden előadása radikálisan különbözik az előzőtől), most is még azt is elmondták, hogy ezt a koncertet is rögzítik, és utána majd meg lehet venni, de csak itt, csak most, több nincs -- mindennek dacára olyan érzésem volt, mint egy komolyzenei hangversenyen. Az a kényelmetlen érzés, hogy itt nekem fentről van megmondva, hogy ez kérem művészet, te hallgasd, és erőltesd meg magad. Semmi bajom azzal, hogyha a zenével dolgoznia kell a befogadónak, ha akkor válik jóvá, érthetővé, ha sokszor hallgatod, odafigyelsz, elgondolkodsz rajta. Csakhogy itt másról van szó: arról, hogy bármennyire is gondolkodom, nem tudok jelentéseket rendelni ahhoz, hogy dob helyett rugókat és vaslapokat ütünk, szerkezet helyett improvizáció van, és minden esetleges (mint pl. a ráadásbeli rögtönzésben véletlenszerű tagok által véletlenszerű hangszereken keltett hangok). Persze, megvalósítjuk itt szépen a posztstrukturalista elméletek azon kulcspontját, hogy a 'szöveg' (a műalkotás) nem valami belső koherenciával összeálló autonóm valami, hanem mező, ahol a jelentésalkotás különböző módjai, olvasási- és írási modellek keresztezik egymást, ahol jelek (hangok) lebegnek és sodródnak szabadon, feloldva a szerző 'mondanivalójába' és annak meghatározó szerepébe vetett hitet. A végletekig fokozva azonban ez, mondjuk ki, hallgathatatlan, élvezhetetlen, öncélú.
Körkörösen visszakanyarodva megint csak nem a minden konkrét 'funkció' nélküli művészet ideájával van nekem bajom, se nem azzal, hogy a 'szabadság' fogalma igenis a művészetben is kell valami olyan lehetőséget jelentsen, amit totálissá emelhetünk: a hagyományostól való függés nulla fokát, amikor a befogadónak semmilyen támpontja nincsen, és jelentéseit (azt, hogy konkrétan milyen hatással van rá az, hogy ezen és ezen a ponton egy rugó szólal meg, vagy reszelős zaj a gitárból, mit 'jelent' neki a dal egészében) csakis saját maga kell megformálja. Sokkal inkább az nyugtalanít, hogy mindezeken az elméleti közhelyeken kívül nem tudok elképzelni jelentéseket, amikor az egész zene, az egész műalkotás ilyenekből áll. A setlist közepén ülő 'Sabrina' remek ellenpélda: amikor egy hagyományos funkciójú basszusalap, egy értelmezhető nyelven érthető képekből és retorikával összeálló szöveg, az abba integrált meghökkentő hangok keretet adnak, máris működik. De amikor nem, és ebből van több, 'művészileg' azonnal ki van rántva a talaj a befogadó alól -- és azt mondani, hogy azért nem értem, mert nem ismerem, és sosem értettem, nos, valljuk be, ezoterikus köcsögség. Ha mindezek a hatások az Einstürzende eddigi művészetében összálltak volna konkrét, jelentéseket meghatározó rendszerré (ahogy mondjuk Blixa sikolya mindig fokozást, felfelé menetet, csúcspontokat jelöl), lehetne ebben valami. De akkor meg épp azt az elméleti radikalizmust vesztették volna el, ami mai napig az Einstürzende legnagyob szexepilje. Az van tehát, hogy nem tudok mit kezdeni a referenciapont nélküli rendszerekkel, nem az általános, elméleti, hanem az egyedi (mit jelent konkrétan ez a dal, konkrétan ez a hang, konkrétan nekem) szinten
És láthatólag nem vagyok egyedül. A közönség fele jól láthatóan röhögni jött: egyáltalán nem kell messzire menni a színpadtól, hogy viccelődést halljon az ember, egészen másról beszélgető társaságokba ütközzön, a hülye hangokon és vasakon hahotázó figurákat találjon. Megdöbbentően sokan egyáltalán nem figyelnek a zenére, és hiába jön a komoly közönségből időnként egy-egy "ssssss" vagy "kuss legyen bazmeg", ezen láthatóan (és érthetően) még jobban röhögnek. Az elv, hogy a magát túl komolyan vevő szubkultúra megérdemli, hogy kiröhögjék, tökéletesen érvényes itt is: a magát viccesen komolyan vevő formabontó művészetet a világon mindenhol kiröhögi a mezei befogadó (mutass nekem valakit, aki a 'Fehér alapon fehér négyzet'-en nem kezd röhögni), és ez így van rendjén. Nem azért, mert ostoba faszok vagyunk és nem értjük. Azért, mert ez pontosan olyan távol áll legtöbbünktől, mint a 'klasszikus', unalmas művészet. Azért, mert képtelenség valódi, nem a racionalitás által kódolt 'esztétikai' reakcióval viszonyulni hozzá. Senki, senki nem sóhajt fel a vasakat és összevissza hangokat hallva, hogy 'istenem, ez szép'. Ha nincs kontraszt, ha csak ez van, akkor nem szép, hanem hallgathatatlan.
Úgyhogy így esik, hogy az Einstürzende Neubauten felé érzett teljes tiszteletem érintetlenül megmaradt; művészetfelfogásom revízió alá került; kondicionált esztétikai rekacióimat vizsgálat alá vettem, konzervativizmusukat ismét felismertem és tudatosítottam. De nem fogom még egyszer megnézni őket, és az a meggyőződésem, hogy ez, bár elméletileg nyilván fontos, gyakorlatilag élvezhetetlen, erősebb, mint valaha. Kövezzetek meg, szerintem az Einstürzendén elég gondolkodni, hallgatni felesleges.