2008. 02. 01.
Mostanában a csapból is ők folynak, úgyhogy utánanéztünk, mit esznek rajtuk a neves külföldi zenebloggerek; ilyen béna névválasztás után mondjuk pedálozni kell rendesen. Előbb azonban áttekintjük a brit gitárzene jelenlegi helyzetét, később pedig felmerül a kérdés: ér-e annyit a MySpace-hírnév, mint a rendes. Recenzió.
Van ugye a fájdalmasan jellegtelen mai angolszász gitárpop-színtér, amit a nagyokosok szeretnek 'indie'-ként aposztrofálni, de igazából elég lenne valami négybetűs szó is, tetszés szerint. Aki néz mostanában MTV2-t (nem a királyit), vagy hallgat Petőfi Rádiót, az tudja, miről beszélek. Pár évvel ezelőtt azt gondoltam, a retro-hullámnál már nem jöhet rosszabb, hát tévedtem, mea culpa. A fent említett fájdalmasan jellegtelen színtérnek van jó sok fájdalmasan jellegtelen zenekara, amiket -- legalábbis nagyon úgy tűnik -- az NME-n kívül senki nem vesz igazán komolyan -- nekik meg muszáj, mert ők futtatták fel őket. És pont az NME fogja később 'már nem trendi!' felkiáltással a szemétbe dobni az összeset. Így megy ez.
Aki -- egyáltalán nem elítélendő módon -- csak a könnyebben hozzáférhető médiából informálódik, azt gondolhatja, hogy ma, az USA-ban és Nagy-Britanniában csak szar zenéket játszanak szar zenekarok. Ez már csak a nagy számok törvénye alapján sem lehet így, illetve ha az ember olvas mondjuk Stereogum-ot, egész érdekes kis szubkultúrát fedezhet fel. Itt érkeztünk el a különféle zenei blogok -- illetve a Myspace -- által befut(tat)ott bandák problematikájához, de erről majd később, most lássuk magát a lemezt.A Vampire Weekend részben pont a Stereogum szerkesztőinek köszönheti a sikerét, ők voltak ugyanis, akik lelkendezve áradoztak a fiatal New York-i zenekar debütáló lemezéről. Kezdő zenészek, jegyezzétek hát meg: nem számít, hány rajongód van, a lényeg az, hogy kik! Sokan egyenesen odáig mentek, hogy előre nekik adták az Év Legjobb Zenekarának megtisztelő címét, ami több, mint nonszensz -- tekintve, hogy február elején járunk -- de a zenei publicisták már csak ilyenek. Mindenesetre tényleg nagyon érdekes kis album ez, bár talán szerencsésebb lett volna nyáron megjelennie. (Vagy csak én vagyok olyan hülye, hogy évszakokhoz kötöm a zenéket...?) Ráadásul a Vampire Weekend igazi csemege, mert tökéletesen definiálható, elkülöníthető az a sok-sok hatás, ami nyilvánvalóan jelen van, végig a lemezen.
Első hallgatás után nagy valószínűséggel két név ötlik az ember eszébe: Paul Simon és Peter Gabriel. (Utóbbit még említik is a 'Cape Cod Kwassa Kwassa' szövegében.) Elsősorban Simon Graceland című, világsikert hozó lemezének hangzását és dallamvilágát irigyelhették meg a srácok, több dalban is előfordulnak afrikai motívmok, ráadásul a végletekig lecsupaszított, mégis nagyon okos hangszerelés is az öreg Paul szólómunkáit idézi. Ezra Koenig énekes hangja is Simon-t idézi, de nyomokban egy kis Sting is felfedezhető a hajlításaiban, főleg a záró 'The Kids Don't Stand a Chance' Police-utánérzésénél. Mentségére legyen mondva, esetében a Simon-nyúlásba a minőségi szövegek is beletartoznak, amik ugyan nem érik el a példakép zseniálisan könnyed történeteinek szintjét, de mindenképpen kiemelkednek a mai mezőnyből. Látszik, hogy a srácok a Columbia Egyetemen találkoztak, szó esik például a vesszőkérdésről a felsorolásoknál ("Who gives a fuck about an oxford comma?/I've seen those english dramas too/They're cruel/So if there's any other way/To spell the word/It's fine with me" -'Oxford Comma'), illetve a citált tények valóságalapjának slendrián ellenőrzéséről ("You've been checking on my facts/And I admit I have been lax/ In double-screening what I say/It wasn't funny anyway" -'I Stand Corrected').
A lemez legerősebb darabja talán a tinci-tánci 'A-Punk', amihez ötletes, a gyorsított felvétellel játszadozó klip is készült. A legkülönlegesebb (-hangulatosabb) dal viszont mindenképpen az ír népzenei elemekkel operáló 'Bryn', ahol már tényleg kezdenek felállni azok a bizonyos szőrszálak az ember hátán. (Itt látható egy nagyon hülye South Park-os videóval, de a szám értékéből nem von le semmit.) Tulajdonképpen a legnagyobb probléma a Vampire Weekend kapcsán, hogy a lemez 35 percéből nagyjából 30 alatt a szőrszálak a helyükön maradnak; egymás után sorjáznak a jól összerakott, néhol kamara-pop elemekkel megtámogatott ('Mansard Roof'), ötletes számok, csak éppen mindenféle különösebb hatás nélkül. Az ember elismerően biccent, megállapítja, hogy fiatal koruk ellenére elég jól zenélnek a gyerekek, meg kellően okosak is, csak az a kis plusz hiányzik, ami igazán naggyá tehetné őket, és ami megvan például az Arcade Fire-ban.
Persze nem lehet minden első lemez Funeral (és azért ne felejtsük el, hogy utána Butlerék sem tudtak igazán újat mutatni), csak félő, hogy mire kijön a második album, már a kutya sem lesz kíváncsi a Vampire Weekend-re. Mert -- és itt kanyarodunk vissza a bevezetőben boncolgatott témához -- Stereogum és MySpace ide vagy oda, azért mégis nagyon kevés előadó van, aki a web-hírnév után stablian meg tudta vetni a lábát a popszakmában. Az csak az igazán nagyoknak (és szerencséseknek) sikerül. Másrészt a Vampire Weekend talán túl okos zenét játszik ahhoz, hogy esélye legyen az igazi sikerre; mondjuk ez sosem baj. Az biztos, hogy az idei év nagyon összejött nekik, a koncertprogramjukat elnézve nem fognak unatkozni, és az is tuti, hogy az év végi összesítésnél tényleg ott lesz a nevük, csakazértis. Aztán vagy eltűnnek...vagy nem. Ilyen ez az indie...
Linkek:
Vampire Weekend hivatalos
Vampire Weekend MySpace
Egy szerkesztői hozzáadás:
A Rawking szkeptikus
indie Paul Simon Vampire Weekend XLS
131975