2008. 07. 27.
Górcső alá vettük a pofátlanul fiatal floridai üdvöskék debütlemezét, hogy bebizonyítsuk: ahol hype van, ott mindig bűzlik valami. Egye meg a fene azt a gyanakvó fajtánkat; világraszóló svindli helyett egy perfekt poplemezt találtunk, mégsincs kedvünk a plafonig ugrálni örömünkben. És mi a helyzet a két kiskutyával?
Említett két háziállat nem máshol, mint minden védjegyszerűen sznob zenei portál atyja, a rettegett Pitchfork hasábjain jelent meg, ami még nem is lenne gáz -- aranyosak -- ha nem az új Black Kids-lemez kapcsán választotta volna a szerző a csöppségeket a kiadvánnyal kapcsolatos érzéseinek legideálisabb megtestesítőjéül. Hosszú volt a körmondat? Itt meg lehet nézni, magáért beszél. Akár poénnak is elmenne, ha nem tudnánk, hogy ugyanez a portál (bizony, a Pitchfork) a srácok saját kiadásban megjelent első demóját (Wizard of Ahhhs - 2007) a rendkívül hízelgő, az átlaghoz képest szürreálisan magas 8.4-es pontszámmal jutalmazta tavaly. Szóval van ebben a dologban egyfajta "bocs, volt egy gyenge pillanatunk, de most bosszúból jól lehúzzuk ezt a lemezt"-életérzés, ami nem túl szép dolog, főleg egy mértékadó(nak mondott) médium részéről. Ráadásul ezzel az albummal az égadta világon semmi baj nincsen; szinte hiba nélküli, kis jóindulattal bármelyik nem obszcén zenei portálon közel maximális pontszámot kaphatna. És mégis. És mégsem.
Aki éppen csak érintőlegesen ismeri a mai, angolszász gyökerű -- jobbára -- gitárzene (az indie, ugye) emtívís vonalát, teljes joggal gondolhatja azt, amit e sorok írója is gondolt valamikor: leolvad az agyam, minden ugyanolyan. De persze ez nem így van, igenis léteznek nagyon jó és szerethető fiatal zenekarok, amiket érdemes hallgatni -- a héten terítékre is kerül néhányuk -- és az sem teljesen igaz, hogy minden ugyanolyan (sokszor hasonlít, na). Viszont tény, hogy nyugaton a zenei szaksajtó hajlamos kissé elkapatni magát, és úgy félévente előáll a Zene Legújabb Megmentőivel, akik általában egy csapat pattanásos kamasz, idegesítő északi akcentussal és néhány elkeserítően semmitmondó dallal. Például ilyen volt a valami megmagyarázhatatlan galaktikus konstelláció következtében szénné sztárolt Arctic Monkeys is, előtte meg mondjuk a kicsit -- de nem sokkal -- érdekesebb The Strokes. A Black Kids kapcsán azért hálistennek nem hallunk még szentté avatási kérelmekről, de tény, hogy a blog -és MySpace-hírnév kezdetnek nem feltétlenül jó ajánlólevél, ha az ember azt akarja, hogy komoly emberek komoly helyeken komolyan vegyék. (És mekkora hülyeség már ez, 2008-at írunk...) Mert persze azt mondanom sem kell, hogy a Fekete Srácok is a blog band phenomenon jeles képviselői, és elég volt nekik egyetlen jobban sikerült fellépés (Athens Popfest 2007), máris nagykiadónál találták magukat. Rövidre vágva: a Black Kids a Partie Traumatic alapján tulajdonképpen felfelé lóg ki a nagy átlagból, de ez mégsem elég ahhoz, hogy egy pillanatra is felálljon az ember hátán a szőr.
Mert hiába vannak nagyon szépen összerakva a dalok (a "sosem fogok tudni így meghangszerelni egy számot" a lemez hallgatása közben visszatérő érzés volt), hiába van minden a helyén, hiába sorjáznak egymás után a potenciális kislemezslágerek -- az 'I'm Not Gonna Teach Your Boyfriend How To Dance With You' nem csak potenciális, hanem tényleges -- a végeredmény mégis egy laposabb házibuli hajnali háttérzenéje. És a legelkeserítőbb, hogy az ember tudja: ennyi és nincs tovább -- a Black Kids csinál még egy lemezt és örökre eltűnik a süllyesztőben. Hol van már a "bájosan elkapkodott első album" fogalma? Ezek a zenekarok előállnak egy hihetetlenül profi debütlemezzel, aztán az esetek nagy részében másodszorra már nem tudják átugrani az önmaguk által magasra tett lécet, szenvednek kicsit, majd csendben kilehelik a lelküket. A "rohanó világunk" kifejezés használata szigorúan tilos a Clusteren, úgyhogy mindenki gondoljon, amit akar. Pedig a Partie Traumatic nyilvánvaló szórakoztató jellegén túl még hatások tekintetében is kulturáltan válogat: a leggyakrabban (mindig) érzékelhető hatás egyértelműen a nyolcvanas évek közepének dallamos, játékos, szintis Cure-ja -- Reggie Youngblood hangja minden kortársánál jobban idézi Robert Smith orgánumát -- aztán van itt még álmodozós funk-diszkó a hetvenes évekből ('Hurricane Jane'), soft-rock ('Look At Me') és egy adag David Bowie ('I'm Making Eyes At You', például). Annyit azért meg kell jegyeznünk, hogy még az album legjobban eltalált dalai is mérföldekkel vannak lemaradva egy 'Close To Me', egy 'Six Different Ways' vagy egy 'Space Oddity' szintjétől; de milyen jogon várhatnánk világmegváltást egy kölyökzenekartól? Youngblood szövegei pedig az átlagnál okosabbak és szemtelenebbek, vannak nagyon jól eltalált sorok: "Everytime we kiss, it's like an inside joke I always miss".
A Partie Traumatic mégis olyan, mint a borotvapenge: egy ideig hatásos, aztán ha megkopik, bármikor kicserélhetjük. Fél év múlva nem csak én nem fogom hallgatni, hanem senki. Sebaj, jön majd egy másik, kétszer ennyire színes, százszor viccesebb, ezerszer táncosabb, és így tovább. Kicsit olyan ez, mint a Megasztárjaink: jó-jó, híresek meg minden, de azért mindenki tudja, hogy ez nem az igazi. Túl könnyű, túl egyszerű.
Linkek:
Black Kids hivatalos
Black Kids MySpace
Black Kids Partie Traumatic Pitchfork
131975