2008. 12. 28.
Rónai András barátunk, aki olvas Cluster One-t, a Quarton már megírta, miért iszonyú szar a fiatal kortárs szépírók nevével fémjelzett Hasítás c. kötet, na ezért nem olvasok én fiatal kortárs szépírókat, de egyáltalán. Úgy gondoltunk, mi leginkább úgy adhatunk hozzá a recepcióhoz, hogy közzétesszük két szerzőnk korábban ugyan már megjelent, de vicces saját rocknovelláját.
Békés Pál, Tóth Krisztina, szerk. Hasítás. Magyar rocknovellák.
Budapest: Magvető, 2008.
Elvis a Balatonnál
Még szerencse, hogy magától megy -- gondolta Elvis, miközben nevét a sorban elé kerülő fényképekre írta. Csak azt nem értem, minek odaírni, hogy ki van a képen, hiszen ők is nagyon jól tudják, hogy én. Hiszen látnak. Itt vagyok előttük. Itt ülök. Meg a képen is ott vagyok. Úgysem fogják elfelejteni, hogy én vagyok azon a képen. Fölösleges odaírni. Vagy akkor miért nem írják oda ők? Micsoda hülyeség. Meg a fejem is széjjelmegy.
Elvis úgy érezte, megint elveszett egy ilyen (ahogy ő hívta) jelentéskérdés labirintusában. Bármennyire félt is tőlük, mégis a jelentések kifürkészésének megszállottja volt; ha úgy vesszük, filozófus, bár ő nem vette úgy. Sokkal inkább kétségbeesett. Biztos pontot keresve rémülten tekintett körbe a tolakodó emberek feje felett, végig a pálmákon (biztos nem igaziak, gondolta), aztán a csúszdán, aztán a bárányfelhőkön. Â Lélekjelenléte már épp elveszni látszott, mikor boldog megnyugvással fedezte fel, milyen szépen csillan meg a nap szállodai szobája ablakán. Ott lakom. Ez biztos, nyugtatta meg ez rögtön. Francba a jelentéskérdésekkel. Ott lakom. Ez jó, ez biztos, ettől én is biztos vagyok. Mert például vegyük a tegnap estét... és Elvis egyáltalán nem tudta venni a tegnap estét. A tegnap este hiányzott, nem volt meg. Már megint biztos az ufók, villant át az agyán. Olvasott erről könyveket, csakhogy azokban szó sem esett arról, hogy az esemény után bárki is másnapos tüneteket produkálna.
Aztán lassan derengeni kezdtek, majd összeálltak a képek. Elvis tegnap buliban volt. Vagyis party-n. Illetve partin, ahogy ő nevezte (merthogy a parton volt, gondolta szellemesen). A pálmafák alatt találkozott a lányokkal, a bárpultnál. Először nem is mertek odamenni hozzá, félszegen kerülgették, de aztán Elvis (begyakorolt mozdulattal) intett nekik -- mire villámgyorsan ott termettek mellette. Hanyag mosollyal közölte a lányokkal, hogy nyugodtan igyanak valamit. A lányok ittak valamit, közben pedig két dolgot mondtak Elvisnek, mindkettőt többször is. Az egyik az volt, hogy Elvis nagyon sokat jelent a számukra. Ezen Elvis egyáltalán nem lepődött meg. A másik (amin viszont meglepődött) egy kijelentés volt, ami a lányok minden újabb italát megelőzte: "még egy Malibut!" Majd Elvishez fordulva: "isteni ez a Malibu!" Ez mélyen elgondolkoztatta Elvist. Malibu?! De hiszen én ott lakom! Most pedig eljöttem -- nem otthon vagyok. Ez tehát nem lehet Malibu.
És ekkor Elvis meglátta a két pálmafa közé kifeszített feliratot. Malibu. Igyon Ön is egyet. Elvis teljesen megzavarodott, több okból is. Látszólag ugyanis a felirat szerint is ez Malibu. A lányok szerint is. Na jó, legyen. De azt végképp nem értette, hogy ebből miért következik, hogy igyon (Ön is) egyet. Bár ha jól meggondolja, valóban ezt szokta csinálni többnyire Malibuban. Meg mindenki más is, akit ismert (például a menedzsere). Ez tehát szokás Malibuban. Megvan! villant a fény Elvis gondolatai közé: a tábla a helyi szokásra hívja fel a turisták figyelmét. Megnyugodva fordult a lányok felé. Otthon van; bár nem ott, ahol máskor szokott (például most szállodában lakik, míg otthon otthon). Szóval Malibuban van, vagyis otthon. Vagyis mégsem: Malibuban van, de nem otthon. Otthon az ott van, ahol Elvis háza, szörfje, jachtja és kocsija; Malibu meg ott, ahol Elvis éppen partizik, dedikál, iszik, satöbbi. Malibu vele megy: minden hely Malibu, ahol ő tartózkodik. (Miért? másokról meg utcát neveznek el -- és ezzel le is zárta a kérdést.) Eddig jutott tehát a tegnap este felidézésében. Rekonstruáltam, gondolta elégedetten.
Mindez aközben történt, hogy a dedikálás magától ment (még szerencse). Elvis unta. Szörfözni szeretett volna már, az az igazság. Nagyon kíváncsivá tették ezek a furcsa szörfök, amiket itt látott. Elvis számára a vízi járműveknek két elkülöníthető kategóriája létezett mindeddig: a szörf, ami egy deszka, és a jacht, aminek vitorlája van. Neki otthon ezek voltak. Amiket itt látott, azok viszont deszkák, vitorlával. És ezt nem értette. Ki akarta őket próbálni, de nem volt mit tenni, a dedikálás fogva tartotta. Elvis vágyakozva tekintgetett a víz felé.
-- Ó, ez a móló... -- gondolta. -- Óóó. Milyen szép -- és ezzel mindjárt el is felejtette a szörfkérdést, úgy, ahogy volt. -- Nosztalgiám van -- mormolta maga elé. Még a szeme is könnyes lett kicsit: magát látta kisgyerekként, amint sült halat eszeget ezen a mólón, szokás szerint egyedül, mert szülei, akik erre a csodálatos nyaralásra elhozták, szintén nyaraltak. Elvis anyukája a napon feküdt (kicsit relaxálok, mondta még reggel), Elvis apukája pedig a Termelői borok, palackozott italok felirat alatt tartózkodott, és dohányzott. Elvis nagyon férfiasnak találta apukáját, különösen a szájából kilógó cigaretta és a feszülő atlétatrikó miatt. Meg az is nagyon férfias volt, ahogy ott ült, hallgatagon, mint egy clinteastwood, és gondolkodott valamin. Ez egyre inkább látszott. Már negyedik napja. Mióta megérkeztek. Ott ült, gondolkodott, dohányzott, trikót viselt, és nagyon tetszett Elvisnek, aki természetesen nem merte zavarni. Csak csodálta. Elvis apukája néha mégis megszólalt.
-- Még egy kevertet -- ezt mondta általában. Elvisnek, mikor arra gondolt, hogy apukája tényleg milyen férfias, kemény és clinteastwood-szerű volt ereje teljében, ez a szó jutott mindig eszébe: kevert.
Most is ide jutott végül: kevert. Erre gondolt, mikor a mólón végignézett. Aztán rágyújtott. Pont úgy ült ott, dedikálás közben, mint apukája a Termelői borok, palackozott italok felirat alatt, gondolkozás közben. Így nehezebben ment a dedikálás, viszont, jutott eszébe, ő most nem csak úgy néz ki, hanem tényleg gondolkodik.
Mindennek szükségszerű következménye az lett, hogy dedikálás után azonnal a szálloda bárjába ment (Acapulco bar -- ez se rossz felirat, gondolta), és csak ennyit mondott a legércesebb hangján:
-- Még egy kevertet -- (bár ez lett volna az első, de apukája is mindig így mondta, még egy, így kell, gondolta Elvis, aki nem tudhatta, hogy apukája már reggel hatkor túl volt az elsőn, melyet természetesen még egy nélkül vett magához, de aztán rögtön lekísért még eggyel). Biztosan jól sikerült, mert a csapos megdöbbenve nézett rá.
-- Kevertet? -- Kérdezett vissza Elvis nagy meglepetésére. Elvis bólintott, és előre örölt, hogy lám, már a hosszú és unalmas dedikálás során is sikerült az apukája férfias példáját követnie, és most aztán végleg az öreg nyomdokaiba lép. Amíg a csapos kitölti a kevertet, rágyújt, gondolta, és férfiasan félig elfordul a bárpulttól; a csapos azonban meghiúsította ezeket a férfias terveket.
-- Ke-ver-tet?? -- Kérdezett vissza még egyszer, és Elvisnek át kellett alakítania az elfordulást visszafordulássá. A csapos egyáltalán nem volt férfias, jegyezte meg magában, nem csoda, hogy nem érti.
-- Ööö... még egy kevertet -- mondta Elvis, rezzenetlen arccal, bár hangjában kis bizonytalansággal. A csapos (akit egyébként mélységesen meghatott az illusztris vendég testközele, és azzal az arckifejezéssel nézett rá, amit Elvis olyan jól ismert) nagyot gondolt.
-- Természetesen -- bólintott, és Elvis megnyugodva befejezte az elfordulást. A csapos kevert neki: whiskyt szódával (mindig ezt issza, olvastam -- ez volt a csapos nagy gondolata), Elvis pedig jól meglepődött, amint belekortyolt az elé tett italba. Hát ez az? Hát ez? Hiszen én is mindig ezt iszom! Ki gondolta volna... -- zárta le a kérdést Elvis.
A dolognak két hatása volt: egyrészt a kevert szó elvesztette mágikus és titokzatos hatását Elvis számára; másrészt pedig megbizonyosodott afelől, hogy ő maga is, teljesen magától, pont olyan férfias, mint az apukája; sőt, mindig is az volt. És ennek nagyon örült. Felszabadultan, témát keresve (ahogy ő szerette mondani) nézett körül az Acapulco barban.
És megpillantotta a zokogó férfit a sarokban, és hirtelen olyan ismerős érzése támadt. A zokogó férfi előtt üres pohár és egy majdnem üres papírlap volt: Elvis maga is gyakran zokogott az ihlet túláradása (vagy épp hiánya) miatt üres poharak és lapok társaságában, de mindig csak keveset tudott zokogni, mert menedzsere folyton jött, és rárivallt: "írjad már, te barom!" A zokogó férfinek láthatóan még nem érkezett meg a menedzsere. Elvis úgy döntött, kihasználja ezeket a (nagyon értékes) pillanatokat.
A 'Love Me Tender'-t dúdolva megállt a zokogó férfi asztalánál. Az fölnézett és kiejtette a kezéből a tollat.
-- Óóóó... -- mondta.
-- Ööö... hát igen -- válaszolta Elvis.
--Nagyon-nagyon örülök! Nagyon-nagyon! -- Mondta az imént még zokogó férfi, igyekezvén kitörölgetni a szeméből az árulkodó könnycseppeket. Ez nem ment neki könnyen, mert homloka közepéről egy kb. 25 centis befont hajtincs lógott az arca elé, amit folyton beledörzsölt a szemébe. Szegény pasas, gondolta Elvis, milyen hülye fodrásza lehet (és mintegy reflex-szerűen végigsimította saját, szokás szerint tökéletes frizuráját).
-- Dalt írsz? -- Kérdezte Elvis (tudta, hogy igen). -- Én is néha sírok ám -- tette még hozzá, megveregetve az immár szélesen vigyorgó férfi hátát. És leült.
-- Ja, így van ez -- mondta még, mintegy összegezvén az eddigieket. -- Nagyon-nagyon örülök! -- Harsogta a már határozottan vidám férfi, hajtincsét rázogatva. -- Engedd meg, hogy bemutatkozzam. -- Elvis nem mondott semmit, várta, hogy a már határozottan vidám férfi bemutatkozzon.
-- K. O. Joe vagyok, zenekaraim vannak. Popos fiú vagyok. -- Elvis nem mutatkozott be, jól tudta (már réges-rég), hogy ez általában fölösleges. Inkább kérdezett.
-- Most dalt írsz, igaz? Miről szól?
-- Hááát, tudod, ez most nem olyan... szóval, ez most komoly... tényleg... mert... igazából... álmodtam valami nagyon-nagyon mélyet... és a dolgok mögött olyan mély másik dolgok vannak... nem tudom, tudod-e... de a hülye közönség ezt nem kajálja. Engem ez nagyon-nagyon kiborít és felkavar... a lelkem olyan mély... el sem bírom viselni. -- Itt az időközben vidámmá lett K. O. Joe ismét elsírta magát. Elvis bátorítólag (és kissé tétován) a vállára tette a kezét.
-- Tudom, tudom... -- suttogta megnyugtatóan. -- Hát persze... én is szoktam, khm... gondolkodni, igen, minden dolog mögött másik dolgok vannak, meg minden, és például ott vannak még az érzelmek, meg minden... de a hülye közönségnek ez nem kell... mi igazából nem kellünk... mert mi is kell nekik? -- Kezdett mélázni Elvis.
-- Refrén -- vágta rá az ismét könnyes szemű K. O. Joe.
-- Igen -- mondta Elvis. -- Szeretném, ha felolvasnád, amit írtál.
-- Igen, szeretném felolvasni -- bólintott K. O. Joe. -- Tudom, hogy te meg fogod érteni. Ez egyenesen a lelkemből jön. Azt hiszem, nem is rakom rá az új lemezemre. -- K. O. Joe végigsimította homlokába hulló 25 centis hajtincsét, majd kis tűnődés után hozzátette: -- talán majd később, unplugged... Szóval tudsz figyelni? olvashatom?
-- Persze, nyugodtan -- dőlt hátra Elvis, férfiassága teljes tudatában. K. O. Joe megigazította rakoncátlan tincsét, kortyolt egyet Elvis szódás whisky-jéből (kevert), és olvasni kezdett.
Elvis olyan arcot próbált vágni, amilyet a menedzsere, mikor ő felolvasta neki a szövegeit. De hogy mit mondjon, arról fogalma sem volt.
-- Nos? -- Nézett rá várakozóan K. O. Joe.
-- Ööö... a menedzsered már látta?
K. O. Joe erre nem számított.
-- Nnnem... nekem nincs menedzserem. Az is én vagyok.
Erre viszont Elvis nem számított. Az ember ír, meg előad, a lányok isznak és dedikáltatnak (egyebek mellett), a menedzser meg, nos, a menedzser pedig megítél, mert ő tudja. A menedzser nem énekel és nem ír -- vonta le a logikus következtetést Elvis. -- De akkor ki énekel? -- Kérdezte, igyekezvén megőrizni a magabiztosság látszatát.
-- Ha-ha, nagyon-nagyon jó! -- Nevetett K. O. Joe. -- Nagyon-nagyon jó poén... ki énekel! Hát ez jó. Ma este például a Malibuban az egyik produkcióm lép fel -- K. O. Joe azt gondolta, Elvis valójában erre volt kíváncsi, csak trükkösen kérdezett. Nagyon-nagyon tetszett neki Elvis finom humora.
A Malibu szó ismét szöget ütött Elvis fejébe. Úgy érezte, eljött a pillanat, hogy végképp és minden kétséget kizáróan tisztázza ezt a dolgot. Elővette aranyból készült telefonját, és magabiztosan mosolyogva K. O. Joe-ra, felhívta a menedzserét. Hosszan kicsöngött, és Elvis már majdnem csalódottan le is tette, mikor a jól ismert hang felmordult a vonal túlsó végén:
-- Mi van? -- Ezt mondta a hang.
-- Ööö... figyelj csak, minden OK, csak... azt akarom kérdezni, hogy Malibu ott van?
-- Már megint mi ez a baromság? -- Jött a dühös válasz.
-- Hát... hát semmi, csak Malibu... szóval Malibu most hol van? Gondoltam, te otthon vagy, körül tudsz nézni, hogy ott van-e...
-- Kurvára nem vagyok otthon! -- Üvöltötte (a jól ismert módon) a hang. -- Épp Las Vegas felé hajtok, intézni a te hülye dolgaidat! -- Eközben Elvis a vonal túlsó végéről női kacagást és pohárcsilingelést vélt hallani. -- Fogalmam sincs, mi van most Malibuval. Mit mondtam neked? Menjél el szépen, lépjél fel, dedikáljál, aztán gyere haza. És ne foglalkozzál mindenféle baromsággal! -- És ezzel Elvis menedzsere le is tette (csapta) a telefont. Elvis továbbra is tanácstalan volt, amit most már nem tudott titkolni. Annál is inkább, mert K. O. Joe (a hangerőnek köszönhetően) tisztán hallhatta az egész beszélgetést, amit Elvis férfias és magabiztos, rövid tárgyalásnak képzelt el. -- Vajon mit gondol? -- Futott át az agyán. -- Most jól leégtem...
K. O. Joe, Elvis legnagyobb meglepetésére, harsányan nevetni kezdett, a kacagás kicsalta könnyeket tincsével törölgetve szeméből.
-- Nagyon-nagyon jó! Mekkora poén! Te sokkal jobb fej vagy, mint hittem! Malibu! Úristen, mekkora poén. Ez a Balaton... hihetetlen... hogy itt veled is lehet találkozni. Éreztem én, hogy le kell jönni. Nagyon-nagyon jó!
131981