Nem akarok én arról beszélni, mekkora nagy zseni (vagy épp nem az) ez a Corbijn. Túl sok mindent fényképezett, túl sok mindent mutatott meg már kellően ikonikusan ahhoz, hogy tökéletesen jelentéktelen kérdés legyen, zseni vagy nem zseni, tehát hogy amit csinál, az úgy, abban a formában jó vagy nem. Ez a film, a Control, például szerintem teljesen kétségtelenül jó. Jó, ha másért nem, azért, mert az ember elkezd utána újra Joy Divisiont hallgatni, kicsit elmereng Ian Curtis szövegein és fátyolos hangján. Ez pedig magában is jó, pláne, ha összekapcsoljuk a Corbijn által felkínált látvánnyal, és tovább merengünk olyan dolgokon, mint a filmes szociográfia sajátos képi jellemzői, az egyes ember tragikusan béna tűrőképessége, tehát mind makro-, mind mikrokozmoszilag merengésbe juthatunk. Hogy ez maga jó-e, azt meg már döntse el mindenki maga; van, aki nem igazán szeret az ilyeneken töprengeni.Sam Riley egyébként teljesen jó Curtis (bár szerintem időnként sokkal inkább valami fiatal Kyle MacLaghlanra vagy Leonardo DiCaprióra emlékeztet, mint magára az énekesre). Olyannyira, hogy a valóban a szereplők által eljátszott Joy Division-számokban egyenesen túltesz az eredetin: teltebben, magabiztosabban énekel, mint a lemezeken-koncerteken-felvételeken hallható meg-megcsukló, erőtlen, fátyolos hang, aki nagyon nyilvánvalóan nem tud hangot tartani, hajlítani, csakis a dinamikával tud bármit is kezdeni (ez a záró 'Atmosphere'-ben lesz teljesen egyértelmű, mikor valóban a Joy Division-felvételt halljuk). Az az arcjáték, azok a mozdulatok, amikkel a főhős lassú és valamelyest megmagyarázhatatlan fizikai-szellemi leépülését megmutatja, helyenként bizony kimondottan megrázóvá teszik a képeket; Corbijn ugyanis (mint mindenki megírta) nem fogja vissza magát a fényképszerű kockáktól, és határozottan igyekszik Curtis klasszikus képeihez visszanyúlni. Egy Ian Curtis-ről szóló filmhez ez alapból elég is; senki sem azt várja, hogy na most megtudja, hogy is volt ez valójában, mi is történt itt. Már csak azért sem, mert Deborah Curtis Touching from a Distance c. életrajzi könyvéből írták a forgatókönyvet, az pedig egyértelmű, hogy Deborah Curtis meglehetősen részrehajlóan fogja néhai férjét ábrázolni vagy ábrázolni hagyni. Hogy pontosan mennyire, azt nyilván sosem tudjuk meg, de nem is érdekes.
Nem kérek tehát számon hitelességet, és inkább a film kritikai fogadtatásáról, mint magáról a filmről mondok valamit, mikor két dolgot jegyzek meg. Egyrészt, hogy bár Corbijn filmjének minden második recenziója mantraszerűen elmondja, hogy szegény Curtis, jól látszik, hogy csakis a zenén keresztül képes kommunikálni, ez az egyik nagy baja magának. Nos, fogalmam sincs, mit néztek azok az újságírók, akik ezt írták. Ebben a filmben nyoma sincs ilyen sugalmazásnak; sokkal inkább az jön át, hogy Curtis egyáltalán semmilyen módon nem tud kommunikálni embertársaival. Legfeljebb akkor, amikor szerelmes: a korai Debbie-s képek, a későbbi Annikos jelenetek nekem azt sokkal erősebben mutatják, hogy Curtis igazából nagyon is jól van, amikor talál egyvalakit, akihez kapcsolódhat. Legyen az bármilyen bohón ifjúkori vagy tragikusan háromszögben megvalósuló viszony; látszik ez abból is, ahogy a film Debbie-hez való ragaszkodását, annak félresikló, átláthatatlan-érthetetlen motivációit kezeli. Elhisszük vajon, hogy ez az ember valóban nem akar elválni, hogy valódi a kétségbeesése, mikor Debbie-nél felmegy a pumpa, és ő mondja ki, hogy jó, akkor vége? Ezt a házasságot szinte kezdettől működésképtelennek mutatta a film (Ian akkortól kezd magányosan, bezárkózva írni, hogy összeköltöznek, ezt pedig az ajtón hiába kopogó asszonyka képével Corbijn szinte szájbarágósan veri a fejünkbe); maga Curtis mondja (persze Anniknak), hogy házassága hiba volt, és a hazatérés képei mindig lehangolóak, lehajtott fejjel küszöbön állók -- és mégis, a nézőben megmarad egy kis kétely. Lehet persze, hogy ez azt hivatott jelképezni, hogy a folyton depresszióval, ráadásul epilepsziával küzdő énekes akkor is rutinszerűen ragaszkodik életének megszilárdult, biztosnak tekintett kereteihez, amikor annak már semmi értelme. De nekem a viszonyok megjelenítése minden szinten kommunikációképtelenséget sugall, amit a zene sem old fel. Curtis egyetlen pillanatig sem látszik boldogabbnak a színpadon, jellegzetes tánca közepette nyomasztó dalait énekelve.Másfelől azt is megírták sokan, hogy ne számítsunk okokra ebben a filmben: ez nem mondja meg, miért lett öngyilkos az énekes. Nos, nekem nagyon is úgy tűnik, Corbijn igenis ad valamilyen választ erre, még akkor is, ha nagyon jól tudjuk, hogy a valódi Curtis valódi motivációi nyilvánvalóan nem ezek (vagy nem feltétlenül ezek). A film dramaturgiája a folyamatos, kommunikálhatatlan, feloldhatatlan feszültségek építésével operál: objektív oka talán nincs, Ian mégis egyre szarabbul érzi magát. A zenekar megy, az egyébként kommentár nélkül hagyott Martin Hannett ki is mondja róla, hogy "igazából kibaszottul zseniális", az alig-alig kommentált Tony Wilson még az összeomlás határán is személyesen támogatja, mint férfi a férfit. Mindeközben az énekes láthatóan egyre jobban lepusztul, Annik színre lépése pedig igazából csak a végső önmegsemmisítő módot kapcsolja be. Curtis talán nem tudja, talán nem akarja kezelni a helyzeteket, betegsége pedig tovább súlyosbítja benne azt az érzést, hogy egész létezése, úgy, ahogy van, egészen feltételes, esetleges (ismét csak beleverve az arcunkba abban a jelenetben, amikor értesül az előzőleg látott epilepsziás lány haláláról). Élete kereteinek felbomlása, az a tény, hogy igenis tennie kell valamit, döntenie kell, kézbe kell vennie a kontrollt, a kétségbeesés újabb és újabb csúcspontjaiba kergeti bele. Mikor pedig azt látja, hogy nem tett semmit, nem is tud tenni semmit -- ha viszont ő nem, akkor majd Debbie tesz, és szétesik az élete, a dramaturgia logikája szerintem egészen érthetően vezeti fel a hirtelen ötlettel jött öngyilkosságot (egyébként Corbijn képileg korábban már jelezte ezt a lehetőséget, ezzel talán arra utalva, hogy annyira nem is volt az hirtelen ötlet). Igen, értelmetlennek és tragikusnak tűnik. Az is, semmi kétség. De a dramaturgia szempontjából követhető, átlátható, tiszta. A film igenis ad magyarázatot a film-Curtis öngyilkosságára. Nem a valódiéra, de nem is a valódit látjuk.
Valóban olyan ez a módszer, mint a fénykép: és Corbijnról szintén sokan megírták már, hogy ezt az első játékfilmjét is tulajdonképpen állóképek sorozataként komponálja. Más módon is olyan: ahogy a fénykép, a Control is az apró részletekkel játszik, a fókusszal, élességgel, fényerővel. Nem megmutat, sugall; tényszerűen is (ha tudod, ki az a bongyor hajú faszi a keverőpultnál, máris finomodik az egész jelenet), de pszichológiailag, a karakterépítés és motivációk szempontjából is. Az érzelmeket képek, a képek részletei jelenítik meg: nem dialógusok, szavak, legtöbbször még csak nem is tettek, hanem egy-egy közeli kép, egy-egy beállítás. Jó ez, csak fárasztó egy kicsit; de egyáltalán nem vagyok ellene az olyan filmeknek, amelyeken dolgoznia kell egy kicsit a nézőnek, hogy összeálljanak.
Szörnyű, persze, hogy az, akármi is vitte rá az igazi Ian Curtis-t, hogy 23 évesen, egy amerikai turné és a siker küszöbén, kisgyerekes apaként felakassza magát. Mindenki más kihúzta 27 éves koráig (Jim Morrisontól Kurt Cobainig). A párhuzamok mindenki mással talán instruktívak, talán érdektelenek lennének; mindenesetre a Curtis által hátrahagyott zenei örökségnek elválaszthatatlan részévé vált a halála is, mintegy hitelesítésül. Vannak zenehallgatók, akik számára a Joy Division attól hiteles, hogy az énekes így halt meg, ez pedig azt jelenti, hogy hiába mondjuk, hogy Anton Corbijn filmje nem a zenéről szól, igenis arról is szól: Ian Curtis története nem mondható el a Joy Division nélkül. Ezért van az, hogy az embernek ellenállhatatlanul elő kell vennie az Unknown Pleasures-t vagy (inkább) a Closert a megtekintése után. Ezért van, hogy újra kell néznie a 24 Hour Party People-t, és vitatkoznia kell erről a történetről, gondolkodnia kell erről a történetről, egészen addig a pontig, amikor is rájön (ahogy a csajom rájött), mit mondott Deborah Courtney Love-nak, mikor a Nirvana énekese is végzett magával -- hát azt, hogy "úgy sajnálom, hogy Ian Curtis". Mi kérünk elnézést.