Na ma aztán igazán aktuális egy olyan lemez,
ami kicsit sem akar bántani minket, ráadásul a szürkeállományunkat sem
dolgoztatja meg. Két new york-i srác harmadik albuma a foci és a digitális
világvége kontextusában. 2009. 02. 24.
Na ma aztán igazán aktuális egy olyan lemez,
ami kicsit sem akar bántani minket, ráadásul a szürkeállományunkat sem
dolgoztatja meg. Két new york-i srác harmadik albuma a foci és a digitális
világvége kontextusában.
[A szerző ezt a cikket tegnap írta, mikor a következő bekezdésben foglaltaknak még volt aktualitásuk, sőt. A Cluster One történetének első alkalma, hogy a szerkesztői érdektelenség tönkreteszi szerencsétlen szerző munkájának legalább egy részletét. Ezért természetesen elnézést kérek, a sportfetisizmus hiányáért nem. De ez mindegy. "Még egyszer, bocsánat", mondom most Lovasival szólva.]
Ma délelőtt itt-ott kicsit meghalt
a gmail.com (update: visszajött), néhány millió ember most biztos a
szokottnál is morcosabban kortyolgatja az ebéd utáni kávéját; abban speciel
biztos vagyok, hogy Alex Ferguson gondolatai jelenleg nem a csalfa levelezőrendszer
körül forognak, neki ugyanis cirka hét óra múlva ki kell küldenie a csapatát a
San Siro véráztatta gyepére, a szomszéd kispadról pedig ő mosolyog majd rá, aminek Sir Alex biztos nagyon örülne,
ha történetesen fiatal lány lenne, edzőként viszont valószínűleg szívesen
eltekintene a találkozástól. Mourinho egyébként abszolút rakenroll, egyszer
írok majd róla is, most viszont térjünk rá a Bishop Allen megtévesztő című új
lemezére, ami tökéletesen alkalmas arra, hogy (1) leszarjuk végre a netes
levelezésünket, illetve annak hiányát (2) kihúzzuk valahogy az esti meccsekig,
mikoris apakezdőőőődiiiiiik!, de addig is hallgassuk meg ezt a kis
szépséget amit egyébként erről a fasza kis blogról teljes egészében le is lehet tölteni.
Bishop Allen nem létező személy, hanem Justine Rice és Christian Rudder kétszemélyes projektje, mindenféle random közreműködőkkel. Ennek fényében nem meglepő, hogy a Grrr... jól szól, a hangszerelés szépen kidolgozott, viszont érződik, hogy nem egy zenekar játszik, hanem két ember és még pár ember. Ez egyrészt jó, mert ennél organikusabb és összefüggőbb nem is lehetne a lemez, másrészt viszont az ilyen barkács-albumok általában igen kevés érzelmi töltést hordoznak, s ez jelen esetben sincs másképp. Ettől viszont még lehet kellemes -- nem, nem úgy kellemes, amolyan szájszagú, gyomorforgató módon kellemes, hanem igenis fülbemászó, szórakoztató, felemelő, satöbbi, satöbbi. Az ember nem vár minden lemeztől elsöprő emocionális vulkánkitöréseket, -- aki meg igen, az hallgasson lábszagú poszt-rockot -- olykor-olykor bizony nagyon tudja élvezni az ilyesmit is.
Igazán nem tudom, milyen lehetett a Bishop Allen előző két albuma (a 100 lemez-projekt keretében futottam beléjük), de annak az esélye, hogy tök másmilyen, egészen kicsi. A Grrr... dalai olyanok, amilyeneket én akarok mindig otthon felvenni, csak sokkal jobb a minőségük és tényleg sikerültek: dúsan hangszerelt, mégis habkönnyű, ártalmatlan alapok, csengettyűk, ízléssel adagolt vonósok, az összes elcsépelt indie/twee sablon pofátlan és imádnivaló felsorakoztatása, mindez kölykösen bizonytalan hangon előadott, gyermekien ártatlan szövegekkel megfűszerezve. Nagyon kevesen vannak, akik képesek önmaguk nevetségessé tétele nélkül a legendás vitorvitátjú-féle basszustémát újra elsütni, de akiknek mégis sikerül, azok előtt le a kalappal. És tessék, a 'The Ancient Commonsense of Things' mégis az egyik legjobban sikerült szerzemény, és miközben hallgatod, rohadtul nem az jár a fejedben, hogy "de gáz, már megint ez a négy hang", hanem az, hogy ha lenne a kocsidban magnó, biztos ezt hallgatnád vezetés közben (akinek van, az persze nem gondol ilyeneket).
Nem is érdemes külön-külön kitérni erre vagy arra a számra, úgyis összefolyik az egész, egyes dallamok, akkordmenetek vissza-vissza térnek, sok a jellegzetes, ismétlődő megoldás, néha egy kis női vokál, fúvósok, de sosem tolakodó módon, épp csak jelzésértékűen. És persze jó dalok. Ez a két srác nagyon ügyes. Nem zsenik, csak ügyesek. Ügyesen zenélnek, ügyesen énekelnek, ügyesen hangszerelnek és ügyes kis albumot hoztak össze. Ráadásul akármilyen meglepő, a Grrr... tulajdonképpen egy konceptalbum. Nem koncepció, amihez albumot írtak, hanem egy album, aminek koncepciója van. Például a nyugalom vagy éppen a boldogság. Ezek elcsépelt szavak, de jó dolgok vannak mögöttük, úgyhogy ne féljünk használni őket. Ahogy ne féljünk néha hátradőlni sem, és ártatlan emberek ártatlan zenéjét hallgatni órákon keresztül.
Linkek:
Bishop Allen MySpace
Bishop Allen hivatalos
Bishop Allen farsang Grrr kellemes
131975