2009. 02. 01.
Régebbi elmélkedéseink, miszerint a vérbeli, igazán dögös rokkendroll valahol mindig határos a minimállal újabb acélbiztos referenciára talált a napokban: a csalfán, cinkos kikacsintással No Wow-nak keresztelt, 2005-ös Kills-lemez ugyanis igazából egy nagyon nagy wow, senki ne engedje magát megtéveszteni.
Az egész egy félig-meddig odafigyelve nézett Raconteurs interjúval indult, melyben a kötelező teljesen érdektelen kérdések között – leszámítva azt, hogy Jack White miféle szerkentyűt ver az erősítője tetején időnként, ami hol a vokálját, hol a gitárt teszi szakadozottá, mintha megszakítaná a jelet (aztán elmondja, hogy pontosan így működik) – felmerült, hogy ha már itt vannak a fesztiválon, kiket néznek meg, kikre kíváncsiak a felhozatalból. White rögtön mondta is, hogy tudtával a Kills játszik majd nemsoká, és hogy őket mennyire nagyon. Ezek után nékem sem kellett több, hogy kicsit magam is utánuk hegyezzem a fülem, s találomra megszereztem a No Wow-t, a zenekar második lemezét.
Kevéssel később már egyáltalán nem volt ördöngős, hogy Jack White mélységes szimpátiájának gyökerét megértsem, hisz a White Stripes-hoz hasonlatosan a Kills is egy duó, ráadásul koedukált is, ami mint tudjuk hatalmas potenciált hordoz fel-alá már önmagában. A zenekar áll egy elképesztően karakteres Alison Mosshartból és egy nem kevésbé szétküldött arcú gitárosból, Jamie Hince-ből (nem mintha ez különösebben számítana; az alakulás körül át is keresztelték magukat 'VV'-nek és 'Hotel'-nek). A koncepció, amit ők ketten kitaláltak és művelnek (szigorúan a No Wow-ra vonatkoztatva) egy a Stripes-tól teljesen más minimalitás, kihasználva azt a fűszert, ami a férfi-nő duó felállás feszültségéből jön: énekelhet Justin Timberlake, meg a Coldplay (igazából persze akárki) szerelemről, egészen függőségszerű kapcsolatokról mégsem jutnak, juthatnak ezeknek olyan mélységeibe és (többnyire) sötét oldalaihoz, mint amik az ilyen zenészekből jönnek ki.
Nem más ez, mint csont-egyszerű zene, telis-tele apró kis ötletekkel, zseniális hangszereléssel és teljesen beépített elektronikus alapokkal. Teljesen hagyományos dallamokat küldenek szét megsemmisítően a zajokkal, elektronikus húzásokkal, ami a lemeznek egy nagyon kúl, félvállról vett lazaságot kölcsönöz, mintha egy fehér vásznat fröcskölnének össze zöld tintával. A sokszor programozott dobok feltűnően változatosak (a lemez egyik erőssége), ám a fő motívum, a legmeghatározóbb elem (a később kifejtendő vokál mellett) a hol egészen pofátlanul szintetikusra, a szó szoros értelmében 'elektromos'-ra kikevert, recsegő, hol nagyon nyers, pankosan szétesett torzítás a gitáron (vagy azon már maga a játék érződik, ami minimálról lévén szó teljesen elnagyolt, pontatlan, csapongó és kiszámíthatatlan, de legelsősorban egyszerű). Meglepő és felettébb mulatságos ezek mellett, ahogy ezen a tizenegy számos minimál rokkendroll lemezen valójában egy szám mellett sem lehet közönyösen elmenni, mindegyik mutat valami olyat, ami máshol nem jön elő a lemezen. A nyitó 'No Wow Telephone Radio Germany' baljósan építkezik, a 'Dead Road 7' csendes versszakai után sikoltozik nagyokat a refrénben. Van egy központi, két részes őrület 'I Hate the Way You Love' elnevezéssel, a part 2-ben egészen hangosan röhögős elektronikus csikorgással végig az egész szám alatt. Külön figyelmet érdemel még (nem akarván minden váratlan meglepetést lelőni) az 'At the Back of the Shell', amihez valószínűleg Jack White fent emlegetett szerkezetét kérték kölcsön, valamint az erőteljesen White Stripes-befolyású 'Ticket Man', az egyetlen zongorás dal az album legvégén.
Mindez azonban még mindig nem tenné olyan átütő erejű rokkendrollá mindezt, magában ez még nem lenne tökéletes biztosítás. Ami azzá teszi, az nem más mint maga VV hangja és személye – akit hallgatni és nézni is ilyen szinten képes megidézni a platóni 'dögösség' ideáját, annak nagyon is van mit keresnie gitárok és mikrofonok környékén, lévén, hogy lehengerlően hiteles tud lenni, erőlködés nélkül mozgat meg, hitet el velem mindent és mondatja azt is, hogy bazz, ez a lemez nélküled sem lenne rossz, veled viszont minden szakadságával és erejével együtt zseniális. Nagyon jó ilyeneket hallani. Nagyon jó a No Wow-t hallani, mert igazából nagyon is wow ez, mi tagadás!
131975