A nyúlon túl (Charles Spearin: The Happiness Project)

A különféle "avantgárd" zenei merényletek nagy része jobb esetben szimplán dögunalom, rosszabb esetben elviselhetetlen, hallgathatatlan szar. Azt, hogy ezt ilyen kategorikusan ki is tudjuk jelenteni, persze túl kell esnünk életünk azon szakaszán, mikor csakazértis ilyeneket hallgatunk, gyermeki ártatlansággal azt gondolva, hogy a komoly zenék hallgatásától mi magunk is komolyabbá válunk azok szemében, akik számára a szimpla négynegyed , valamint a gyűlölt gumipop már-már az Ördög műve, és akikkel valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva minden tizenéves zenész- zenebuzipalánta szeretne jóban lenni. Pedig már akkor felmerülhetett volna bennünk a kérdés, hogy valójában miféle zene az, melynek mindenkori megítélése hallgatóinak számától függ -- ergo ha egy bizonyos felső határértéknél többen ismerik,  onnantól kommersz, tehát szar az egész -- akik ráadásul legtöbbször semmi mást nem akarnak, mint kulturális viszonylatban többé-kevésbé biztosan pozicionálni magukat a szobájukból kiszűrődő disszonáns nyüsszögés által. Persze nem állítom, hogy nincsenek olyanok, akik tényleg szeretik az ilyesmit -- ezt a látszólag irracionális  jelenséget pedig semmi mással nem tudom magyarázni, mint hogy valóban akadnak érdekes kísérletek. Például ez a lemez.

 

Charles Spearin egy kedves, bajszos kanadai, a beskatulyázhatatlan, kaotikus kult-banda, a Broken Social Scene egyik tagja a számtalan közül. Férfiasan bevallom, csupán egyetlen BSC-lemez porosodik évek óta a gépemen, ez a tény azonban a legkevésbé sem befolyásolja jelen írás tárgyáról alkotott véleményemet, ugyanis a The Happiness Projectnek semmi köze semmi máshoz. Az alapkoncepció meglehetősen egyszerű:  Spearin meghívta pár szomszédját, a család barátait, és megkérte őket, meséljenek a boldogságról. A monológokat rögzítette, az emberi beszédben mindenkor jelenlévő, természetes dallamok közül megtartotta az érdekesebbeket, majd pár zenész-haver segítségével kíséretet komponált hozzájuk. Ezt úgy kell elképzelni, hogy például a szaxofon hangról hangra "leköveti"  egy bizonyos Anna beszédének dallamát, az így létrehozott témára pedig lassan felépül egy komplett kis dal. A zene és a hangszerelés persze echte jazz, és bár a Cluster One szerzőinek nagy része köztudottan irtózik ettől a műfajtól, ezúttal tökéletesen indokolt a jelenléte, ugyanis ez az egyetlen popzenei (igen, popzenei) műfaj, ami alkalmas erre a feladatra, a jazzben ugyanis -- ahogy egyik régi tanárom mondotta volt -- bármilyen hang jöhet bármilyen hang után, csak jól kell eljátszani. 

 

A Happiness Project mégsem az ötlet miatt jó -- attól még simán lehetne fárasztó zenei maszturbáció -- hanem elsősorban két igen fontos tényezőnek köszönhetően: rövid és szép. A maga harmincöt percével még véletlenül sem tartozik a tételekre osztott, agyzsibbasztó koncept-monstrumok közé, egy-két kivételtől eltekintve pedig végig tartja magát az eredeti elképzeléshez, miszerint a főszerepet valóban a mindennapi beszéd esetleges, fura kis dallamai játsszák, nem pedig a jazzre oly jellemző végtelen, öncélú hangszeres szólók. A hangszerek szerepe mégsem másodlagos: egyrészt segítenek hallgathatóvá tenni, tradicionális dalformába önteni az önmagában nyilván használhatatlan beszéd-kollázst, másrészt remekül bontják ki, viszik végig az egyébként nehezen észrevehető, minden szóban, szótagban megbúvó dallamtöredékeket. Lehet, hogy nem veszed észre a dallamot abban, ahogy a csajod kiabál veled vagy éppen szerelmesen suttog, viszont ha ugyanezeket a dallamokat zongorán vagy nagybőgőn előadva hallod, máris rájössz, mennyire velünk van a zene minden pillanatban.

 

Szóval a Happiness Project egy ritka kivétel, különleges csemege esős napokra. Ez még nem jelenti azt, hogy egy-két hallgatásnál többet megér -- nem nagyon, megjegyzem, valószínűleg nem is ez volt az alkotói szándék -- viszont rendkívül érdekesen közelít meg egy választott témát, anélkül, hogy az ember egy pillanatra is úgy érezné, fárasztó blöff az egész. Ez mindenképpen értékelendő, hiszen az ilyesmivel általában pont az a gond, hogy egy-egy mérsékelten érdekfeszítő alapkoncepciót erőltetnek jóval hosszabb ideig, mint amennyit megérdemelne. Nos, jelen esetben egy a mérsékeltnél valamivel érdekfeszítőbb témát visznek végig harmicöt percen keresztül, minden erőlködés nélkül. A különbség leírva nem túl nagy, a valóságban viszont óriási. És hogy mi van a boldogsággal? Arról most sem derül ki semmi.