2009. 03. 13.
Talán a múltkori Peter Ogi -- Másik János marhaság indította el bennem, hogy most ismét Cohent kell hallgassak, talán nem; mindenesetre én most ismét Cohent hallgatok, de mégsem ezekről a lemezekről lesz most szó részletesen, hanem azok trójai stratégiájáról, ahogyan Cohen eljut az egész évszázad legmélyebben ironikus lemezéhez.
Senkinek nem hiányzik, hogy most megtegyük a kötelező köröket arról, milyen zseniális is Leonard Cohen, és fontos is, és mire hogyan hatott, és mi nem lenne nélküle, és így tovább. Vagy hogy arról tanakodjunk, hogy lehet, hogy karrierje kezdetén ilyen fahanggal (amin talán csak Bob Dylan tett túl a műfajban) ekkora sikert ért el és ilyen jó dalokat énekelt fel. Nem, nem ez a lényeg. Hanem (többek közt) az, hogy bár Cohen a 60-as évek végén viszonylag generikus pengetős-akkordozós-fahangú énekesként kezdte a hippik között, viszonylag komoly számokkal, a 80-as évekre eljutott oda a művészetben, hogy neki köszönhető egy egész lemez, az 1988-as I'm Your Man iróniával csurig feltöltése, ami viszont már kurvára nem hippi, sok okból. Cohennek máig ez a két legjobb lemeze, úgy legjobb, hogy ezeken a legegyenletesebb, legegységesebb a zenei világ, és valószínűleg mint egységek, mint Cohen művészetének lemeziesült-tárgyiasult darabjai, ez a kettő mutatja be legjobban, ki is ez és mit csinál. Na jó, talán még a Field Commander Cohen c. 1979-es turnét megörökítő koncertlemez (Cohen maga mondta, hogy ez volt a legjobb turnéja evör).
Cohen karrierjének kezdete igazából nem túl különleges: itt egy faszi, ír tök jó szövegeket, gitározgat mellé, kicsit fakó hangon, nem nagyon tud magasra menni, kicsit orrból is énekel. Mindezt Bob Dylan már évtizedes múltra visszatekintve művelte professzionálisan; Cohen viszont egzotikumnak számított, hiszen kanadai (blame Canada, szólna itt bele Eric Cartman vendégszerkesztő). A biztonság kedvéért a Songs from a Roomot Nashville-ben vette fel, talán, hogy ezt ellensúlyozza, de már ez is mutatja, ő maga is mennyire egyfajta country-folk akármibe érezte magát betagozódni. Mielőtt még több hülyeséget írnék erről a korszakról és színtérről, inkább azt hangsúlyoznám, ezek a számok mennyire 'komolyak', abban az értelemben, hogy 'komolyan gondoltak, mint számok': a szövegek egyszerű, de mégis hatásos, működő, jól megfogott képekre és keretekre épülnek (az álomszerű elbeszélés, a dialógus, amiben Cohen itt különösen szép dramatikus elemeket visz be a popdalba), a hangszerelések pedig szépek, halkak, pengetősek, egy szóval leülve hallgatósak, az egész pedig 'gondolkodós', vagy sokkal inkább 'meggondolós'. A 'Song of Isaac' ugyanazt veszi alapul a Bibliából, amire már Kierkegaard is egy egész kis könyvet épített, csak máshogy, nem Ábrahám hitét, hanem Izsákot állítva a középpontba, még ki is szólva ebből mintegy kortársainak, hogy "you must not do it any more", és ennek autoritását pont a hitből és annak személyes megtapasztalásából eredezteti, annak ellenére, hogy ő épp az áldozata lett volna ennek a hitnek. De van itt viccesebb-komolyabb stílusgyakorlat is ('Seems So Long Ago Nancy', 'Tonight Will Be Fine'), drámai párbeszédek ('The Butcher', 'Lady Midnight'), és persze olyan egyszerű, vegytisztán megrázó darabok, mint a 'The Partisan' (ennek még egy hátborzongató 16 Horsepower-verziója is van, csak hogy lássuk, mennyire is komoly), és végig szép vokálok, kedvesen lépkedő basszusok. Ez egy komoly folk-country-poetry-lemez, amennyire csak az ilyen lemezek komolyak lehetnek az olyasfajta cinikus köcsögöknek, mint én.
Ezzel ellentétben a 80-as évek nagy visszatérő-lemeze, az I'm Your Man (az egyik ok, amiért egy kicsit mégis sajnálnám kiirtani a 80-as éveket és bemondani a Tilos Rádióban) a legeslegmélyebb velejéig ironikus lemez, annyira, hogy nem is tudok kapásból még egy lemezt, ami ennyire ironikus lenne úgy cakumpakk. Az egész rossz szintipop-alapokra épül, hülye fakó dobhangok, elektromos billentyűk, Casio-demo szintű ritmusok: a 'Jazz Police' c. szám tökéletesen a végletekig viszi ezt például. Közben Cohen hangja megtestesedett-megmélyült, úgyhogy itt már a popkultúra úristenének mennydörgő basszusán dörmögi el továbbra is csontegyszerű énektémáit. A szövegei keserű iróniával állnak olyasmikhez, amik 60-as évekbeli feltörekvő hippi-önmagának nyilván fontos lehetett: az 'Everybody Knows'-ban nem csak mandolinszóló van, hanem a popzene egy számra jutó legtöményebb, leggúnyosabb kiábrándultsága is, ahol Cohen tételről tételre mondja el, mi az ironikus eleve a világban. Ironikus azért, mert egyrészt vannak (mármint egyes részletek), de mindenki tudja, hogy nincsenek (vagy nem azt jelentik): irónia az, mikor valami helyett az ellenkezőjét mondja a művész (de legalább Szókratész).
131975