Sosem voltam még úgy fesztiválon, hogy az elejétől a végéig maradtam, úgy meg pláne nem, hogy sajtósként erről én tudósításban is gondolkodtam volna. Mi a különbség újságíró és zeneblogger közt egy fesztiválon, és milyen így ott lenni?2009. 07. 10.
Sosem voltam még úgy fesztiválon, hogy az elejétől a végéig maradtam, úgy meg pláne nem, hogy sajtósként erről én tudósításban is gondolkodtam volna. Mi a különbség újságíró és zeneblogger közt egy fesztiválon, és milyen így ott lenni?
Azt, hogy mi a különbség újságíró és zeneblogger közt, rövidesen amúgy is feszegetjük Déri Zsolttal készült interjúnkban. Sosem csináltam belőle ugyanakkor titkot, hogy azt gondolom, sok-sok olvasó reflexből utál mindenkit, aki 'újságíróként' prezentálódik. Sokszor egyébként a 'zenebloggert' is, csak egészen máshogy. Kettőjük közt személyes tapasztalataim szerint ott lehet az egyik legnagyobb különbséget megfogni, hogy míg az újságírótól valami homályosan koncepcionált 'szakértelmet' vár el az olvasó, addig a zenebloggerben épp azt utálja, hogy az egy ugyanolyan ember, mint ő, csak ír (sokszor tehát pont ugyanazt kéri számon rajta, amit a másikban kimondottan utál), és ettől eleve 'megmondóként' jelenik meg. Éppen ezért is igyekeztem úgy mászkálni a VOLT-on és úgy írni róla, mint bármelyik más fesztiválozó, aki hallgat zenéket, ismer ezt-azt, aztán elmegy és kíváncsi. Még olyanokra is, amiket amúgy nem hallgat. Kurvára nem kell senkinek 'megmondani' semmit, vagy arról kell írni, konkrétan 'milyen volt' a koncert, vagy arról nekem milyen volt. Mielőtt bárkinek a fejében egyáltalán felbukkanna az 'objektív' szó, ez a kettő tulajdonképpen ugyanaz, a személyes elemek (és vélemények) hangsúlyozásában van a különbség. De nem is erről akartam beszélni.
Tudományosan igazolt tény, hogy a fesztiválokra elsősorban nem zenét hallgatni megy az ember. Ha így lenne, csak koncertek lennének, vagy az emberek mindig odamennének a koncertekre. Egy fesztiválon gyakorlatilag lehetetlen napi 3-4 koncertnél többet rendesen meghallgatni (elejétől végéig, figyelmesen, stb.), valahogy úgy, ahogy egy múzeumban is lehetetlen másfél-két óránál többet eltölteni nyafogás nélkül. Ez pedig így van rendjén, épp azért vannak a fesztiválok, hogy lehessen válogatni; és már csak ezért sem tűztük magunk elé a VOLT-on, hogy mindenről, de legalábbis a lehető legtöbb mindenről beszámoljunk. Tökéletesen átlagos fesztiválozóként napi 3-4 koncertet néztünk meg, esetleg még néhánynak az elejét vagy a végét, de arról befogtuk a pofánkat. Kíváncsi fesztiválozóként elmentünk egy csomó olyan zenére, amire különben nem szoktunk, meghallgattunk olyan zenekarokat, amik egyébként idegesítenek. És a nagy meglepetés sokszor az volt, hogy élőben nem idegesítenek. Meglepett továbbá, hogy hiába gondoltam magamról, hogy ennyi évesen öreg vagyok én már a sátorban lakáshoz, reggel a sorban állás utáni hideg vízben zuhanyzáshoz, stb., igazából nem, semmi bajom se lett tőle. Még a sártól se, ami a Kaukázust lemosó eső után maradt (lett) éjszakára a második napon. Nem próbáltam ki a VIP-szekciót, nem csajoztam a Press pass-szal, nem néztem sajnálkozóan, kissé undorodva sem a kifestett Manson-rajongókra, sem a leállatiasodott punkokra. A VOLT idejére én lettem a tolerancia szobra.
131976