2009. 04. 02.
Az elmúlt évek hektikus időjárási viszonyainak megfelelően a tél idén is kellemetlenül sokáig maradt, hogy aztán egy barátságos biccentés erejéig átadja helyét a nyúlfarknyi tavasznak, amit valószínűleg ezúttal is a szokásos aszfaltolvasztó kánikula követ majd. Negyven fok árnyékban pedig nehezen elviselhető, hacsak nincs nálunk szívószál, szobaventilátor, illetve a Vetiver új lemeze.
A freak folk mint műfaj elég nehezen behatárolható valami, a magam részéről óriási humbugnak tartom, a lényeg ugyanis annyi, hogy a kétezres évek neohippi szubkultúrája kitermelt pár olyan lemezt, amit simán rögzíthettek volna a hatvanas-hetvenes évek fordulóján is, de ezt maguk az alkotók ódzkodtak bevallani, ezért odabiggyesztették a rendkívül rejtélyes "freak" szócskát, jelezvén, hogy ugye ők mennyire különlegesek már, szandálban járnak, füvet szívnak, meg csupa ilyen freak dolgot csinálnak. A freak folk tehát -- pár valóban innovatív kísérlettől eltekintve -- olyan folkzene, amit most játszanak. A folkot pedig mindig az amcsik csinálták a legjobban, fene tudja miért, valahogy szebben tudnak mesélni (elég csak a huszadik századi amerikai elbeszélőkre gondolni), az egészet áthatja a nagybetűs Americana, kiszáradt kaktuszok, végtelen országutak, ördögszerkér, miegymás. A seattle-i Fleet Foxes tavalyi gyönyszeme után most az összamerikai Vetiver negyedik lemeze erősíti tovább a szabályt.
A nevét egy indiai fűfélétől kölcsönző zenekar valójában inkább egy egyszemélyes projekt, a prímet Andy Cabic énekes-gitáros-dalszerző viszi, az új lemez nagy részét is tökegyedül játszotta fel, az innen-onnan összeverbuvált zenészek csupán helyenként segítettek be. Az első albumon (Vetiver, 2004) ugyan még közreműködött a szcéna színe-java Vashti Bunyantól Devendra Banhartig (Cabic a producere Bunyan készülő új lemezének, ahogy Banhart Cripple Crow albumának is, utóbbival amúgy is sokat zenéltek együtt), de már akkor is érezhető volt, hogy -- tiszteletlenség ide vagy oda -- Cabic egyszerűen jobb dalszerző náluk. Nem feltétlenül azért, mert emlékezetesebb dallamokat ír, hanem mert sokkal jobban és hitelesebben képes előadni a zsíros hajú, tökig szívott virággyermeket, valamint megragadni az időnek és a térnek azt a réges-régi, szépséges konstellációját, amikor egy rövidke pillanatra talán mindenki szívből hitte, hogy könnyűnek lenni könnyű. A hippikorszak pedig visszatekintve annyira értelmezhetetlen, hogy felidézni csakis jól érzékelhető öniróniával vagy gyermeki ártatlansággal lehet. Nyilván nem kell tovább magyarázni, hogy jelen esetben az utóbbiról van szó.
Már a nyitó 'Rolling Sea' olyan, hogy ha hatvankilencben lejátszotta volna akármelyik államokbeli rádió, valószínűleg egyetlen szemöldök sem emelkedett volna magasabbra. Időutazás ez a javából, vidámpark, ahol mindenki tudja, hogy amit lát, az rég elmúlt, de annyira profi és szeretnivaló az egész, hogy senkinek nem jut eszébe lerombolni az illúziót. Csilingelő, ujjal kibontott akkordok, helyenként obligát keleties hatások ('Strictly Rule'), visszafogott, mégis meghatóan szép hangszerelés, lágy, lebegős ének; a Vetiver hatásait számba venni érdekes játék lenne zenebuziknak, viszont értelmetlen. A legfőbb hatás -- ugyanúgy mint régen -- az a végtelen kék égbolt, az a különleges életérzés, amit a legtöbben sosem láttunk, viszont olyan sokan elmondták, megírták, megfilmesítették, hogy szinte ismerjük. Néhol West-Coast ('On The Other Side'), néhol pasztorális, misztikus ballada ('At Forest Edge'), néhol pedig könnyed, napfényes popzene ('Everyday') -- mindegy, mi történik éppen, az a bizonyos sárga autóbusz mindig ott gurul a háttérben, a semmi közepén pedig büszkén pöffeszkedik egy iguána.
131975