2009. 08. 18.
Lehet művészkedve nyöszörögni baljósan experimentális alapokra, de a szívfájdalom nem túl bonyolult dolog, ahogy az igazán szomorú zenék sem. A bánat muzikális interpretációjához mindössze három akkord és patetikus dallamvezetés kell, ezt mindenki tudja; Charlie Fink is, aki egyszerre kesereg filmen és lemezen. Mi most utóbbi kapcsán próbáljuk nem elsírni magunkat.
Persze nem azért, mert a The First Days of Spring könnyfakasztóan rossz, hanem mert annyira, de annyira szomorú, hogy az szinte már vicces. Mondjuk a Noah and the Whale sosem a napfényes Baywatch-életérzésről volt híres, személyes meggyőződésem például, hogy már a tavaly megjelent debütlemez, a Peaceful, The World Lays Me Down sem volt a pozitivista hozzáállás csimborasszója, hiába sikerült megtéveszteniük szinte a komplett szaksajtót mindenféle folkos elemek és csilingelő izék bevetésével (elég csak egy közelebbi pillantást vetni a legnagyobb sláger '5 Years Time' szövegére). Mostanra azonban úgy tűnik, végleg elszaladt a ló az időközben női vokalisták -- Emmy The Great és Laura Marling is a szólópályájukra koncentrálnak egy ideje -- nélkül maradt zenekarral, otthon hagyták a bendzsót meg a xilofont és hagyták, hadd mondja el ország-világ előtt Charlie Fink, mi is bántja őt momentán.
Nos, úgy tűnik, szinte minden. Amennyiben a lemez koncepciója a gyomorból jövő világfájdalom dalról dalra való fokozása, meleg kézfogás és vállveregetés a londoni formációnak, bármily nehéz is elhinni, hogy a címadó nyitódal in medias res szügyig hatoló melankóliáját lehetséges überelni -- még az album közepére biggyesztett 'Love of an Orchestra' fantasztikusan hangszerelt kamara-pop gyöngyszeme is hiábavaló önáltatásnak tűnik ebben a kontextusban). Az alaphelyzet régi klasszikus: egy tönkrement kapcsolat romjain kesergő, továbblépni képtelen férfi nézetei a világról, azon belül is elsősorban önmagáról. Maga az album a mindannyiunk által legalább egyszer megtapasztalt szituáció hibátlan, lineáris levezetése, sok-sok nosztalgiával és hiú reménnyel ("But I'm still here hoping that one day you may come back"), a racionalitással való folytonos küzdelemmel ("I'll do anything to be happy / because blue skies are calling but I know that it's hard") és végül a 'My Door is Always Open' belenyugvásnak álcázott utolsó könyörgésével. Mindez persze mit sem érne, ha maguk a dalok nem lennének jók, szerencsére azok, nagyon is. A női hang ezúttal egyáltalán nem hiányzik, Fink a témaválasztással összhangban teljesen egyedül énekli végig a lemezt, a hangzás pedig a vonósok és az elektromos gitár előtérbe tolásával meglehetősen távol áll az első anyag akusztikus-folkos vonalától, sokkal inkább a melankolikus, modern rockzene (mondjuk ki, a Coldplay és társai) felé húz, annak minden gigantomán, elidegenítő manírja nélkül, egyszerűen és őszintén.
A First Days of Spring szerény, emberközeli album, hiszen magáról az emberről szól, méghozzá a magányos emberről, nincs szó környezetszennyezésről és afrikai éhezőkről, csupán a csillagokról az utolsó közös estén ('Our Window') vagy az első éjszakáról egy idegennel (a lemez egyik csúcspontjának számító, gyönyörű 'Stranger'). Ezek az apróságok pedig, bár hajlamosak vagyunk elfelejteni, sokkal többet jelentenek, mint az éppen aktuális BKV-vezér személye vagy az, hogy éppen melyik őrültekháza vonult ki zászlót lengetni a Parlament elé. Mert a legnehezebb pillanatokban nyilván egyikünk sem a tőzsdei árfolyamokat motyogja maga elé, hanem valami olyasmit, hogy "like a cut down tree I will rise again / and I'll be bigger and stronger than ever before". Nahát, talán mégis van remény.
(A lemez hanganyagára épülő, azonos című film előreláthatólag idén ősszel jelenik meg.)
Linkek:
Noah and the Whale hivatalos
Noah and the Whale MySpace
Charlie Fink First Days of Spring Noah and the Whale
131975