2009. 07. 25.
Mint annyi mást, a tegnapi Nine Inch Nails-búcsúkoncertet is kihagytuk az életünkből, de gondoljuk, hogy sokan nem. Mindenesetre nem szeretnénk azokkal sem kibaszni, akik hozzánk hasonlóan igen, ezért fiktív beszámolóval kedveskedünk nekik is, amiből megtudhatják nem csak azt, milyen volt, hanem azt is, milyen érzés Trentnek ez az egész.
Péntek reggel egy régi jó barátom hívott fel, és mivel az utóbbi néhány évben valahányszor felhívott, előbb-utóbb mindig valami "kihagyhatatlan ajánlattal" jött elő, ez már eleve gyanúsnak tűnt. Kellemesen elbeszélgettünk, hová ment nyaralni, gyerekek hogy vannak, rohadtkomenisták, aztán megemlítette, hogy mivel tudja, mennyire szeretem a zenét, a következőt nekem ajánlja fel legelőször az egész országban. Tiltakoztam egy ideig, jaj már, nem érek én annyit, aztán kelletlenül beleegyeztem, meghallgatom. Hihetetlen dolgokat mondott el: állítása szerint a John Malkovich-menet megtörtént eseményeken alapul, mert valóban létezik ilyen, hogy az ember bemászik valahová, és egy híres ember fejébe jut ily módon. Akkor jött rá erre, mikor a film megtekintése után felment a padlására, ott pedig kimászott az egyik kis ablakon -- azt gondolta, a tetőre, levegőzni. De nem. Trent Reznor fejébe érkezett. Először ő maga sem hitte el, de többször is kipróbálta, és működött. Rövidesen ő is jól menő, diszkrét bizniszt kanyarított köré: így már rögtön érthetőbbé vált számomra, Reznor miért is csinált annyi iszonyatos hülyeséget élete során (legdurvábban az alkoholista korszakában, mikor Axl Rose és Pete Doherty felváltva buliztak benne). Barátom elárulta azt is, mi áll amögött, hogy újabban a Nine Inch Nails is ingyen adja a zenét: legutóbbi visszatérő vendége ugyanis nem volt más, mint Thom Yorke, így már rögtön nem olyan nehéz átlátni. Most viszont itt az elképzelhetetlen alkalom, folytatta: este Budapesten koncertezik a Nine Inch Nails, mekkora lenne már pont ebben az időszakban belépni Reznorba! Én valóban szeretem a zenét, ezért kapva kaptam az alkalmon, meg is állapodtunk tehát, hogy valamivel a koncert kiírt kezdése előtt átmegyek hozzá, és a ma esti koncertet én viszem. Éneklő szakmunkásként nem hoz majd zavarba a környezet, maga Reznor meg biztosan tudja eléggé a számokat, hogy akár valaki mással a fejében is lenyomja a bulit. Nekem nem kell mást tennem, mint élveznem ezt az egyedülálló lehetőséget, és megtudhatom, pontosan milyen Trent Reznornak lenni.
Izgalmamban már hatkor átbuszoztam a barátomhoz, aki finom öltönyben fogadott teljesen átalakított nappalijában, és elegáns viszkit nyomott a kezembe elegáns pohárban. Elmagyarázta, hogy a valóság nem egészen olyan, mint Spike Jonze híres filmje: Reznor fejébe belépni stresszel jár, mert bár ő legfeljebb laza indiszponáltságnak érzi, én magam meg kell küzdjek azzal, hogy a sajátjaimon kívül az ő emlékei, érzései, érzelmei, sőt, tudatalattija is bombázza a szubjektumomat. Mint a Dűnében, kérdeztem? Kicsit, felelte a barátom, csak nem több generációt kapsz, csak ezt az egy faszit. Nem egy egyszerű ember, tette hozzá, szóval azért a viszki, hangold magad, készülj fel. Kedélyesen elbeszélgettünk-iszogattunk még egy kicsit, de én ragaszkodtam hozzá, hogy már a koncert előtt jó előre elfoglalhassam a helyem (barátom megnyugtatott, hogy általában 3-4 órát, néha többet is lehet egyhuzamban Reznorban tölteni), így megállapodtunk egy nagyobb összegben, barátom megírta a számlát ("egyéb szórakoztatás" jó lesz, kérdezte), és végül felmentünk a padlásra, ahol egy páncélszekrény-szerű valami vette körül az egyik kisablakot. Barátom beütött három-négy kódot, egy-egy lézer letapogatta az ujjlenyomatát meg a szemét, végül válaszolt néhány olyan kérdésre, amire csak ő tudja a választ, és már nyílt is a portál. Még egyszer megköszöntem, hogy szólt, felhúztam magam az ablak peremére, és egy nagy lendülettel eltűntem benne.
Reznor az öltözőben ült, a tükör előtt, mikor megérkeztem a fejébe. Első élményem egy hatalmas adrenalin-löket volt, bár nem tudtam megállapítani, Reznoré vagy még a sajátom. Aztán szép lassan mintha "szétfolytam" volna az idegen testben. Szoktam én is gyúrni, de azért Trent karjai egészen más kategória, mint az enyémek, és eltelt néhány perc ilyen és hasonló dolgok konstatálásával (végre ellenőrizhettem azt a meggyőződésemet, hogy Reznor kopasz, és a haját csak a sminkesek festik a fejére, valamint azt a közvélekedést is, hogy a nagyon határozott, nagyon kigyúrt férfiaknak kicsi a farkuk -- de nem mondom meg, mire jutottam). Szerencsére ez alatt nem mozdultam a tükör elől, és mikor megszoktam a testet, hirtelen mellbe vágott a dolog érzelmi oldala is. "Utolsó turné", gondolta éppen Trent. "Mi a lófaszt csinálunk utána, kurvára fogunk unatkozni." "Ugyan már, már rég kitaláltad, mit fogsz csinálni", felelt egy másik mentális hang, illusztrálva, hogy majdnem mindenki dramatizált párbeszédes formában gondol át fontos dolgokat. "Azért hiányozni fog egy kicsit", jött vissza az első hang, akit én jobban azonosítottam Trenttel, mert őt hallottam először. És most? gondoltam. Reznor hirtelen eszméletlenül aggódni kezdett. "Mi van, ha nem jönnek elegen?" gondolta kétségbeesetten. "És ha elbaszom? ha elfelejtem a szöveget? ha hülyén áll a hajam? ha megint csinálnak rólam egy csomó olyan csúnya eltorzult arcú fényképet, mint a múltkor?" Szótlanul álltam a pánikroham közepén, míg a másik hang nyugtatta Trentet egy kicsit, rámutatva, hogy álmából felkeltve is el tudja nyomni a bulit, mert ő írta a számokat, különben is tiszta és boldog már évek óta, jól néz ki, a menyasszonya is jól néz ki, és különben is le van szarva, mit gondolnak mások erről és milyen képeket csinálnak. Az érzelmek után az emlékek rohantak meg, ahogy Reznor kissé megnyugodva visszaült a tükör elé. Mivel ilyen életösszegző kedvében volt, felbukkant a szemem előtt, ahogy a Right Track Studio gondnokaként mossa a padlót a 80-as években, ahogy Marilyn Mansonnal isznak a 90-es években, és ahogy kidőlésig gyúr a 2000-esekben. Minden emlékben, akár csak Trent érzelmeiben, jól meg tudtam különböztetni a határozott, céltudatos irányt, amibe sokszor bele-belekapott a bizonytalanság, a boldogtalanság, a céltalan sodródás. Most mi lesz, menni kell valamerre, már rég ki is találtad, merre, hát menjél, de nehéz, hát ki nem szarja le, hogy nehéz, suttogta még az emlékek közt is egymásnak a két hang.
Így telt az idő egészen a kezdésig. Trent egy csomót gondolkozott, merengett, aztán pragmatikusra váltott, szinte éreztem, ahogy átkattan a fejében valami, és ment, megbeszélt egy-két dolgot a többiekkel, viccelődött, ivott egy kis ásványvizet, és elment vécére. Aztán belebújt a bőrgatyába, és felment a színpadra -- elképesztő érzés volt az a váltás, az eltűnődő, vívódó tudatállapotból hirtelen teljesen egyenes, kemény, ugyanakkor légiesen felszabadult, euforikus módba kapcsolás. Jártam már olyan koncerten, ahol a közönség soraiban magam is valami olyan feloldódott lazaságot éltem át, ami háromszorosára dobta az élvezeti értéket; de sosem gondoltam, mennyivel sokkal durvább ez a másik oldalon. Trent minden kétsége elenyészett, nem aggódott, nem gondolkodott. A fejében mentek a számok, néhány sorral előrébb járt időnként, és azt mérlegelte villámgyorsan, úgy énekelje-e majd az adott sort, mint 91-ben a Lollapaloozán, vagy mint júniusban Pittsburgh-ban. Végigsimították ezeket a gondolatokat néha nosztalgikus leágazások kísértései ("ó, mikor ezt felvettem", merült fel egy pillanatra benne a 'March of the Pigs'-nél, de profi módon tette el későbbre), pillanatnyi ötletek ("és ha itt belefognám a hetest? -- á, nem szólna ki"), és fontos mentális jegyzetek ("el ne felejtsem John-t felhívni holnap, és kell venni vécépapírt is", a 'The Fragile' közepén), én meg csendben figyeltem azt a hideg ekonómiát, amivel Reznor elrendezi ezeket 'később', 'elfelejthető' és 'ne gondolj rá' kategóriákba. Még közben is hozott döntéseket, és örömmel láttam, hogy a jó zenészek igenis bíznak dolgokat a véletlenre: az utolsó pillanatig halogatta, akkor most a David Bowie-feldolgozás legyen ('I'm Afraid of Americans'), a Gary Numan ('Metal'), vagy a Joy Division ('Dead Souls'). Megint emlékek jöttek, melyik hogy szólt a júniusi amerikai turné állomásain; aztán hopp, meg is volt a döntés, és Trent belevetette magát a számba, mintha mindig is ezt akarta volna játszani. Az érzéseiből pedig azt olvastam ki, hogy igen, Trent valóban mindig is ezt akarta csinálni, játszani a hülye zúgós-búgós-kiabálós zenéjét, kibaszni lemezkiadókkal, producerként mások lemezein is kibaszni velük, de legfőképp zenét írni, ha lehet, és nem a stúdió folyosóját felmosni.
Én magam sosem tudtam, akkor ez a Trent gyerek most csak keménykedik, vagy komolyan gondolja az egészet. És a nagy vicc, hogy hiába ültem ott a fejében a koncerten, még így sem tudtam. Egy kicsit elvonta a figyelmemet, hogy most az egyszer nem arra kell figyelnem, hogy (mint minden magyarországi koncerten) a közönség fele miért fogja azt mondani holnap, hogy ez nagyon szarul szólt, hanem megtudhatom végre, hogy is van ez a színpadon. Reznor azonban nem sokat törődött a befelé hangzással: nyilván még az érkezésem előtt megvolt a hangpróba, kontrollal-mindennel, és félig-meddig amúgy is a fejében menő zenéhez játszott, nem ahhoz, amit hallott. Mintha maguk a gondolatai is zene lennének, vagy legalábbis hangok, akármilyen hülye hangok is. Mikor rájöttem, hogy azért kell ennyire egyben legyen nála mindez, mert igazából mindent ő írt, az egész az ő műve, kicsit jobban megértettem azt is, miért szorong ennyire néhány fehéren felvillanó pillanatban. A színpadon persze ezek a bevillanások még csak a megfogalmazásig, az arcon meglátszásig sem jutottak, olyan kemény kontroll alatt tartotta magát; de mindegyik után rövid időre lazítania kellett, fogni egy a-mollt, rátámaszkodni a mikrofonállványra és befeszíteni a bicepszet, valamit, ami visszadobja neki a kézben levés érzését. Minden szám végén úgy éreztem, felröppen a színpad fölé, és ahhoz képest, mennyi energia van elfojtva vagy még el sem fojtva ebben a zenében, egészen meglepődtem, milyen széplélek ez a Trent. Mire a 'Hurt'-ig eljutottunk, fogyott vagy két kilót, és (mint mindenkinek) Johnny Cash járt az eszében, amíg énekelt. Vagy nekem járt Johnny Cash az eszemben, míg ő énekelt? Eddigre rendesen beletanultam Trentbe, és egészen jól tudtam figyelni és kezelni a gondolatait, mozdulatait, érzelmeit. Mi lenne, gondoltam, ha most beletúrnék a fejébe, és megkeresném a választ olyan kérdésekre, amiket soha senki nem tesz fel neki? még csak meg sem tudná soha, egy kis magyar obszcén oldalon megjelent interjút mindenki viccnek gondolna, és pont az lenne benne a vicc, hogy Trent Reznor legbensőbb gondolatait tehetem benne így közzé! Mit jelent neki a művészet? kezdtem rögtön kutatni, de ekkor véget ért a buli, és a Nine Inch Nails lejött a színpadról.
"John-t felhívni, John-t felhívni", zakatolt Reznor fejében megint, míg beért az öltözőbe. Fáradt volt, de boldog, tiszta és erős, és úgy érezte, akármi is jön majd ez után a turné után, biztosan abban is talál ennyi energiát. Na de... mi lesz, ha nem jön be? kérdezte rögtön az eredeti hang; a másik most már válaszra sem méltatta. "Nézz rájuk", nézett vissza Reznor még egyszer emlékezetből a közönségre, hát ezt neked. Ezt csináltam ma este, nehogy már elkúrd nekem ilyen hülyeségekkel. Hé Trent, ment oda hozzá a gitárosa, mi lenne, ha itt is teleszarnánk a vécét, és nem húznánk le, ahogy a Lollán csináltátok? Te is olvastad a Rollins könyvében, mi? kérdezte Reznor. Istenem, hogy fel volt háborodva a köcsög! Hogy röhögtünk! És még meg is írta, hát kész! Gondolatban közben hozzátette: pedig kurvára nem volt jó vicc, akkoriban épp azon igyekeztem, hogy lehetőleg ne élvezzem, mert ha igen, akkor csak belepörgök ebbe a piálós-drogozós baromságba... és milyen cingár is voltam még... Oké, csináljuk, fordult vissza a gitároshoz. Nem jó, Trent, jött oda a basszer is. Láttad a vécét? már teleszarta valaki. Egyes országokban még viccelni sem lehet.
És csak nevettek és nevettek, én pedig lassan távolodni kezdtem, Reznor gondolatai már nem értek el hozzám, elhomályosult a kép is -- és végül még egy adrenalin-löket kíséretében a budaörsi úti IKEA parkolójában találtam magam. Barátom a kocsija motorháztetejére támaszkodva cigarettázott. "Na, milyen volt?", kérdezte. Minden fillér megérte, feleltem, és a fejemben az zakatolt, hogy vennem kell vécépapírt is.
fiktív Nine Inch Nails Syma Trent Reznor
131974