2009. 05. 12.
A Depeche Mode nekem egy részről egyáltalán nem szívügyem, más részről meg egy kicsit igen, és annak apropóján, hogy már az ő új lemezükről is kaptunk egy feldolgozást, akkor már megírom azt is, az milyen szerintem. Aki végigolvassa, kap szépen megcsinált 'Wrong'-feldolgozást videóval.
A Depeche Mode-nak én személyesen tartozom hálával, mert bár a 80-as és a 90-es évek nagy részében gyártott szintipop szarjaikat a mai napig utálom (a 'Personal Jesus' sokkal jobb Johnny Cash-től, az 'Enjoy the Silence'-ből pedig sokkal jobb a 2004-es remix), és ebben nem alkuszom -- a szintipop az szintipop, a szar az szar; viszont épp úgy 2004 táján egy MTV-n nézett Depeche Mode-koncert hatására döntöttem el végleg, hogy hiba volt abbahagyni a zenélést még egyetemista koromban, és mindenképp újra kell kezdeni. Ezzel aztán együtt járt az is, hogy beletekintettem abba, ugyan hogy van az, hogy a sok szar után ezek az arcok 1997-ben hirtelen elkezdtek rendes zenét csinálni az Ultrával. Az Ultrát nagyon szerettem, az Excitert is, sőt, néhány éve még a Playing the Angelen is találtam nagyon jó számokat. Ebből a szempontból nem változott semmi, mert néhány jó szám van a Sounds of the Universe-en is. Csak nem sok.
De nem is ez a lényeg; akárcsak az új U2-lemezről, igazán erről sincs kedve az embernek bővebben írni vagy akár gondolkodni, és ez azért kapásból jelent valamit -- mert hát nem olyan számok ezek, mondjuk az egy 'Wrong' kivételével, amik miatt az ember annyira gondolkodni vagy írni akarna. Persze, biztos attól függ; én nem. Ezért mondom, hogy nem az a lényeg, hogy velem együtt most még eggyel több zeneblogger vagy zenekritikus írja meg, hogy szerinte ez gyenge, erőtlen, anyámkínnya. A lényeg az, hogy a hallgatása közben egészen meglepő párhuzamok jutottak eszembe, és valamiért azt gondolom, ez sokkal többet mond a Sounds of the Universe-ről, meg általában a Depeche Mode-ról, mint ha elkezdeném nyomni, hogy és a színtelen-szagtalan szintipop alapok, a kurvaanyátokat, hát miért kell visszatérni a lehető legprosztóbb elektronikus dobhangokhoz, stb. stb.
Arra jöttem rá ugyanis, hogy a Depeche Mode valami módon a Nick Cave & the Bad Seeds jólfésültebb formája. Dave Gahan és Nick Cave mindketten nem kimondottan technikás énekesek, világéletükben egyszerű témákat énekeltek, és főleg az orgánumukkal és karizmájukkal vitték el a balhét. Gahan persze mindig is egyértelműbb, kiszámíthatóbb, stb. stb. volt, ez viszont nem változtat azon, hogy már a korai Depeche Mode-ban is egyfajta emelkedett, távolságtartó méltóság áradt belőle, kicsit hasonlóan, mint Cave-ből, aki még akkor is méltóságteljes, ha azt énekli, hogy "kurva anyád". Ugyanakkor mindketten kialakítottak egy igen jellemző stilizált éneklésmódot, több különböző megközelítéssel és megszólalással. Az Ultrán található 'It's No Good' remek példa Gahant szemléltetni: a versszak magasabbra menő, feszítettebb-kiénekeltebb témáját kb. veszkócsizma-sarok odabaszás-szerű keménységgel ellenpontozza a refrénben belépő mélyebb, egyszerűbb, és egyébként egészen máshogy is effektezett hang. Ebben is, de egyes énektémái részleteiben, a hang néhány árnyalatában-mozdulatában Gahan engem most a 'klasszicizálódó Cave-re' emlékeztetett, ahogy hallgattam az új lemezt meg az Ultrát megint. De nem csak ezért jó a párhuzam.
Hanem azért is, mert az újabban ismét nagyon lepukkant arcú Martin Gore meg Blixa jólfésült megfelelője, a gitáros, aki egyáltalán nem vagy csak alig tud gitározni, akinek a témái úgy szólnak, mintha most nyomtak volna életében először gitárt a kezébe, és azon eltalált volna, nagyon lassan egymás után, néhány tiszta hangot. Vagy disszonáns hangot. Vagy csak lehúzást és zajt. Gore akkor a legjobb, mikor a legkevésbé akar gitározni, ahogy Blixa meg egyáltalán nem akart gitározni, direkt azért lett gitáros, mert utálta a gitárt. Itt is az 'In Chains'-ben, a 'Hole to Feed'-ben és a 'Wrong'-ban is épp a gitár tökéletes minimalizmusa, viszont határozott és hallható jelenléte a legjobb. Az a néhány elbaszott disszonáns hang a 'Wrong'-ban, meg az az egyetlen hangot pengető ritmus a második versszakban. Banális, de kurva jó. Ahogy mondjuk a 'Pain That I'm Used To'-ban is kurva jó volt. Szóval ahogy Dave Gahan a piacképesebb, közérthetőbb, közkedvelhetőbb Nick Cave (a biztonság kedvéért ivott meg drogozott ő is egy kicsit), Martin Gore meg a kicsi, szétivott arcú Blixa egy jóval nagyobb piacra készülő zenének a születésénél.
Az egész párhuzam, bármilyen pontatlan, szerintem azért fontos, mert rámutat, hogy miért mindegy, mit mondok én, vagy mit mond akárki a Depeche Mode-ról (ugyanúgy, ahogy teljesen mindegy, mit mond bárki Cave-ről): azért mindegy, mert a Depeche Mode teljesen mozdíthatatlan kulturális ikonná vált, és tulajdonképp nem csak az mindegy, mit mond róluk bárki, hanem az is, ők maguk mit csinálnak. Ha a nyári koncerten odaszarnak a színpadra, és pofátlanul Casio-szintik demóit nyomkodják ki a közönségnek két óráig, akkor is imádni fogják őket, több generációnak akkor is ezt vagy azt a hatalmas dolgot jelentik visszamenőleg. Ebben a kontextusban kurvára mindegy, hogy mondjuk én azt gondolom-e a Sounds of the Universe-ről, mint sokan mások, hogy gyenge, erőtlen, semmi lendülete, semmi mélysége, alig vánszorog, az alapok gyérek és bénán szólnak, a billentyűhangzásokban sikerült ehte prosztó Casio-szintiseket találni, és alig néhány szám áll meg magában dalként. Mert lehet, hogy igaz, de senkinek nem jelent semmit; viszont ha elmondom, miért jelent nekem mégis valamit a Depeche Mode, nem csak az általános iskolás korom elviselhetetlen felállított hajú kis köcsögjeit, annak már eleve sokkal több értelme van.
Na, akkor mindezekből annyi mindenesetre kiderült, hogy a 'Wrong' mégis csak az a pont, ami összefogja ezt a lemezt, az a szám, ami minden további nélkül vállalható és hallgatható (az olyanokkal szemben mondjuk, mint a 'Fragile Tension' vagy a 'Jezebel'). A hangszerelése is kellően elbaszott ahhoz, hogy elkerülje a lassulást és a lanyhulást, van benne egy hangon ritmust pengető gitár, vannak benne disszonáns beleütések, aztán meg egy billentyűvel vastagon megerősített harmadik versszak. A szövegében a "wrong place at the wrong time, for the wrong reason and the wrong rhyme" talán az egész lemez 'költőileg' legjobb pontja. Ezt a dalt dolgozta fel ..::Efzé::.. és Agash, meglehetősen biztos kézzel, mint hallható. Elmondhatnánk a szokásos pontokat, más a hangszerelés, még egy kicsit a struktúra is, nagyjából az eredeti közelében marad ez a feldolgozás, ugyanakkor mégis markánsan megkülönbözteti magát épp a gitár hangsúlyosabb szerepével (különösen a végén), az énekléssel, és így tovább. A dalhoz Mikedude készített videót, ami megtekinthető és kommentálható a YouTube-on; ugyanő egyébként az Anton Corbijn-féle videoklip-pályázatra is csinált egy klipet az 'Enjoy the Silence'-hez, azt is meg lehet tekinteni itt. Mára tehát teljesen up-to-date Depeche Mode, még akkor is, ha az egész 'Wrong'.
..::Efzé::.. featuring Agash -- 'Wrong' (Depeche Mode)
Agash Depeche Mode Efzé otthon zenélés Sounds of the Universe
131975