2009. 03. 19.
Bumfordi brit iparosok helyett nagyképű jenki
művészpalánták és elszállt szakállas neohippik diktálják a legfrissebb zenei
trendeket, úgyhogy csóró Albionnak mostanra alig maradt mutogatni valója. Az
egyik utolsó akcióhős most szólólemezzel jelentkezik.
Pete Doherty egyesek szemében korszakos zseni, míg mások
inkább a középszerű, túlhájpolt junkie-t látják benne; igazából sem ez,
sem az, annyit viszont el kell ismerni, hogy az új évezred első évtizedének jobb
dalszerzői közé tartozik, az imidzse pedig tényleg sokkal menőbb mint a
futószalagon gyártott, pattanásos proligyerekeké. Szomorú tény, hogy a
dögunalmas krumplisztészta-indie felfutása többek közt pont az ő (és persze
Carl Barat) zenekarának volt köszönhető, bár ehhez annyit nyugodtan
hozzátehetünk, hogy a Libertines-nek -- a temérdek epigonnal ellentétben --
legalább voltak jó számai*. Az elkerülhetetlen szétesés után Barat összehozta a
Dirty Pretty Things-t, Doherty pedig megcsinálta az első Babyshambles-albumot
(azt a kaotikus, hallgathatatlan szart), ezzel egyidőben pedig elindult felfelé
a kétes egzisztenciájú bulvárhősök ranglétráján. Mire megjelent a meglepően
színvonalas Shotter's Nation, hősünk prémium kategóriás
paparazzi-csalinak számított, számtalan elcseszett elvonóval és Kate Moss-szal a
háta mögött. Már csak az obligát szólólemez hiányzott, hogy Doherty száz
százalékig kiaknázza a személyében rejlő üzleti potenciált, aztán újra
összeállhat a Libertines de természetesen erre sem kellett sokáig várni.
A Grace/Wastelands producere az a Stephen Street volt, aki korábban a Smiths, Morrissey, a Blur és a Kaiser Chiefs (na melyik a kakukktojás?) lemezein is dolgozott -- ergo nagy mágus hírében áll -- valamint a Shotter’s Nation idején ő váltotta azt a Mick Jones-t, aki tényleg nagyon kúl, viszont egy Doherty-kaliberű bajkeverő kordában tartására tökéletesen alkalmatlannak bizonyult. Streetnek köszönhető, hogy a második Babyshambles-lemez már meglepően összeszedettre sikeredett, most pedig elérte azt, hogy Doherty végre az elejétől a végéig konzisztens, egyenletes színvonalú albumot készítsen, ami mindenképpen megsüvegelendő. A lényeg nem is magukban a dalokban, hanem ebben a kiszámíthatóságban rejlik: a nyitó 'Arcady' édesbús dalocskájától a lemezt záró 'Lady Don't Fall Backwards' késő őszi álmodozásáig nagyjából húzhatunk egy vonalat, ami aztán egy-két kivételtől eltekintve végig egyenes marad. Doherty ezúttal vajmi keveset mutat tagadhatatlan popérzékenységéből, javarészt akusztikus gitárra épülő, visszafogott, elegáns szerzemények sorjáznak gyors egymásutánban, rohadtul nem számít az sem, hogy éppen Dot Allison, Wolfman vagy Graham Coxon segít be itt-ott – márpedig ha korunk egyik legjellegzetesebb stílusú gitárosa kis túlzással szinte végig észrevehetetlen marad, az jelent valamit. Például azt, hogy a Grace/Wastelands egy hamisítatlan, igazi szólólemez, amin Doherty úgy marad végig a középpontban, hogy most még kifejezetten emlékezetes dalokat sem kellett írnia.
Bottom line: a vicc az, hogy ezt a szép, kerek sztorit éppen az első kislemezdalnak választott 'Last Of The English Roses' színtelen-szagtalan egyen-slágere csúfítja el némileg. Ez az album pedig pont akkor a legjobb, amikor a lehető legtávolabb marad attól, amit ma indie-nek nevezünk – és szerencsére általában távol is marad. Az igazság az, hogy Doherty világéletében nosztalgikus balladákat és beleszarós, vagány sanzonokat tudott a legjobban énekelni, ez a lemez pedig tele van ilyenekkel, mellesleg meglehetős pontossággal megmutatja, hol tart, merre jár Pete Doherty most, 2009-ben. Egy pillanatnyi állapot pillanatnyi lenyomata, sok-sok kedves kis dallal.
* például ez, vagy mondjuk ez.
131975