Ha nincs ló... (Camera Obscura: My Maudlin Career, The Boy Least Likely To: Law of the Playground)

A skót könyvmolyok utoljára elsőéves egyetemista koromban jelentkeztek új albummal, és bár a pályafutásuk egyik csúcspontjának számító, csodálatos The Life Pursuit valóban megunhatatlan, azért nem jönne rosszul egy új B&S-sorlemez. Nagyon úgy tűnik viszont, hogy erre a közeljövőben nem sok esély van; Stuart Murdoch zenés filmet rendez (a God Help the Girl filmzenéjéhez azért a zenekar is hozzájárul egy-két dallal), a menedzserük, John Williamson pedig kerek perec megmondta, mikor utoljára leveleztünk (érted, én leveleztem az ő menedzserükkel, menő vagyok, mi?), hogy a banda jelenleg nem túl aktív, ami annyit tesz, hogy nem koncerteznek, nem stúdióznak, valamint úgy általában elég ritkán vannak együtt. A rajongóknak tehát maradnak a régebbi albumok, esetleg a tavaly megjelent The BBC Sessions -- ami azért elég sovány vigasz. A Cluster One megpróbál segíteni, méghozzá úgy, hogy mutat két lemezt, amik majdnem olyanok (az egyik olyanabb, a másik kevésbé), mintha Belle & Sebastian-lemezek lennének. Aki pedig Jack Black/Jables véleményét osztja a B&S kapcsán, annak köszönjük a részvételt.

 

 

A Camera Obscura tényleg majdnem ugyanolyan, mint a Belle & Sebastian, még skótok is, a különbség mindössze annyi, hogy az énekesük egy csaj. Na  jó, ez talán némileg túlzás, a My Maudlin Career speciel már korántsem hasonlít annyira, mint a korábbi kiadványok, a hangulat viszont dettó ugyanaz: Tracyanne Campbell  (akinek semmi köze Isobellhez) pont annyival énekel dögösebben, amennyivel Stuart Murdoch jobb dalszerző, magyarra fordítva ez azt jelenti, hogy a Camera Obscura új anyaga egyenletes színvonalú, perfekt poplemez, nem túl emlékezetes, ám sohasem unalmas számokkal. A hangszerelés egy árnyalatnyival még gazdagabb is, mint a B&S-albumokon, ahogy a stílusok közt is bátrabb a kalandozás -- ez persze jelenthetné azt is, hogy a Camera Obscura hangzása kevésbé karakteres, de nem: hiba nélküli sorlemezeik közül (Biggest Blues Hi Fi - 2001, Underachievers Please Try Harder - 2003 , Let's Get Out of This Country - 2006) ez az első, amiről más zenekarok helyett elsőre is a Camera Obscura jut az ember eszébe.

 

The Boy Least Likely To: Law of the Playground

 

Csakúgy, mint a nemrégiben megkritizált Bishop Allen, a The Boy Least Likely To is egy duó, akik aztán a koncertjeiken mindenféle kísérőzenészekkel kiegészülve adják elő kedvesebbnél kedvesebb, színesebbnél színesebb, gyermekinél gyermekibb dalocskáikat. A gyermekit tessék szó szerint érteni, a TBLT ugyanis tulajdonképpen egy gyerekzenekar felnőtteknek; igen kevés előadóba szorult ennyi báj és szeretnivaló naivitás egyszerre. Ebből egyenesen következik, hogy a Law of the Playground is egy bájosan naiv lemez, csupa-csupa csilingelő, fülbemászó dallal, amiket egy normális világban már szarrá játszottak volna a rádiók. Ez persze nem egy normális világ, úgyhogy Pete Hobbs és Jof Owen nevét még mindig kevesebben ismerik, mint ahányan nem -- kult-státuszukhoz viszont jócskán hozzájárult, hogy 2005-ös debütalbumuk, a The Best Party Ever annak idején szinte minden valamirevaló zenei magazin év végi listájára felkerült. A Camera Obscura-val ellentétben zeneileg nem igazán érezhető rajtuk a Belle & Sebastian hatása (bár a védjegyszerű vonóstémák azért itt is felbukkannak), viszont aki szereti Stuart Murdoch egyszerre komor és bájosan könnyed dalait, az itt is megtalálja majd a számítását. Ráadásul ők például négy év után jelentkeztek új albummal, úgyhogy van még remény.